Péter az ország egyik feléből a másikba kalandozik, egyik nagyszülőtől a másikig. Két kirándulás között itthon tartjuk pár napot, ne feledje, hol az otthona. Hogy bennünk mekkora lelkiismeretfurdallás, hiány- és szabadságérzet tombol, s hogyan nyugtatgatjuk az urammal felváltva egymást, az talán egy másik bejegyzés témája lesz. 🙂
Tegnap jött haza, szombaton indul. Nem győzzük csodálni, 5 nap alatt mennyit változott, mekkorát nőtt, s miféle újabb kópéságokra képes.
Amíg Péter nélkül voltunk, volt időm magamra figyelni. Persze egyből fűt-fát kívántam. Vasárnap délután csokit szerettem volna, jó feketét. Sehol semmi nyoma nem volt, pedig alaposan felkutattam a házat. Az uram már túl van az első gyermeküket váró apák lelkesedésén, így nem szaladt el a boltba 😀 Végül egy extra fekete, mézes, fahéjas kakaóról hittem azt, hogy feketecsoki.
Ülünk a koncerten, s egyszer csak érzem a számban a krumplilevest bársonyos, enyhén savanyás ízét. Szegény Lajkó Félix mindent megtett, ami hegedűileg lehetséges volt, talán még többet is. Előttem mégis egy bögre szilágysági krémes habarásos krumplileves lebegett váltakozva egy tányér csíki tárkonyos pityókalevessel. Megosztottam az urammal is gondolataimat. Csóválta a fejét, s vagy negyedóra múlva, úgy a semmiből megkérdezte: – Ecetesen? A nyál már a fülemen loccsant ki. Végül mégis a zene győzött.
Hozzászólások