Szabadpéntek

Szabadpéntek reggelén a gyerekek elhitették velünk, hogy ébresztő van. Mire összekaptuk magunkat, ők újra békésen szundiztak.
Mihelyt a köd felszállt, elindultunk az állatsimogatóba. Nagy volt a szabadság. Csak mi voltunk és az állatok. A póninak még nem kezdődött el a munkanapja, ezért alaposan megvizsgáltuk a szárnyasokat. Borcsa üvöltözni kezdett a pulykával, hogy: Te, buta kutya! Ekkor derült fény állattani ismereteinek hiányosságaira. 😀

Az állatok legalább hármassával voltak, így újra megerősödött a gyerekekben, hogy ők is családban élnek. Az őzgida láttán kétségbeesve kérdezték, hogy hol az anyukája. Helyreállt a béke, mikor a bokorból elősétált két termetes őz. A testvére már nem került elő.

Ebéd a bisztróban zajlott. Péter jólnevelten kanalazta a borsólevest. Borcsa bóbiskolt a széken. Miután félálomban összepisilte magát, elindultunk a Sétatérre. A szokásos kacsaetetés azért nem valósult meg, mert az eledel otthon maradt.

Az orvosnál megihletődve engedelmeskedtek. Hivatalos szervek is megerősítették a legcsőhurutot, mindkét gyermeknél. Ajándékba kaptak egy-egy toroknéző spatulát, ami kitűnő tereprendező eszköznek bizonyult a temetőben. Igaz, a terep (értsd sír) el volt rendezve és semmi közünk nem volt hozzá. Ez okból kifolyólag a szertartás vége előtt hazaindultunk. Pedig a vár szépen épült.

Este előkerült a diavetítő, majd három mese megnézése után közösen értelmeztük a műveket. A felnőttek számára világossá vált, Borcsa miért fél a farkastól.