Vasárnap délután szívszakadás volt. Péter elutazott telelni a nagyszüleihez. Még csak integetni sem tudtam neki jóformán, mert Borcsa idebent repesztette. Néztem az ablakon át, ahogy a havas dombon ereszkednek lefele az autóhoz. És Péter még egy könnycseppet sem hullatott. Akkor sem, amikor apa az állomáson fátyolos szemmel integetett neki.
Amikor a konyhában megláttam a tányérkáját, a kiskanalat, jaj, szakadt meg a szívem. Aztán megjött az uram, s rögtön elnéztük a Péteres fotókat, s csodálkoztunk, hogy lehet ilyen csudaszép, csudajó, csudaügyes gyermekünk. 🙂
Péter már gyakorlott vonatozóként utazott, kicsit lefárasztotta a nagyszülőket, összetépett néhány papírt, elsétálgatott az ülések között, evett, ivott, s főleg kakált 😀 Azóta nagyokat alszik, játszik, szánkózik a mama félévszázados szánkóján, s szívja a friss csíki levegőt.
Hozzászólások