Vártuk apát nagyon. Hosszú uton járt. Gyalog. Aggódtunk érte és drukkoltunk neki.
Miközben mászta a hegyeket, ereszkedett a völgyekbe, s keresztezte a medve-csapást, arra gondolt, milyen lesz, mikor a gyerekeket meglátja. Jól meg is egyezték Józsi komájával, kinek a gyereke, mit fog mondani, melyik szalad az apjához elsőnek, látták az örömet a pufók arcokon, érezték a gyermekkezeket a piros nyakukon. Ezt az ideális képet zavarta meg a Csontos névre hallgató magyar vizsla, aki az utolsó 70 km-en elszegődött zarándoknak.
A gyerekeket elvarázsolta. Joggal hitték róla, hogy Mikitata Szimatja. Miután körülugrálták egymást, jöhetett apa. Öröm, csodálkozás, nyakbacsimpazkodás.
Ui. Csontos meg lett szeretve. Borcsa már másnap mondogatta: “Csontos nem Szimat. Csontos jó kutya.” Harmadnap Csontos ismét elzarándokolt valakivel valamerre. Ezt viszont sajnáljuk. Reméljük van új gazdája, s gondját viseli.
Hozzászólások