Kispéter tornászik. Nem teljesen önkéntesen, inkább kényszerből. Az egész úgy kezdődött, hogy Péter ahajt 8 hónaposan sem ült, illetve néha belógatta a fejét. A családi legendárium szerint az apja már 1o hónaposan elindult, úgyhogy ilyen elvárások mellett bepanaszoltuk Pétert a családorvosnak. Szakorvoshoz kerültünk.
A kórházszagtól már felállt a szőr a hátamon. A doktornéni néhány percig eljátszott a mindig mosolygó Péterrel, oszt kiderült, hogy a hátizmaink elég gyengék, s ráadásul a gyermekünk nem igazán használja a bal oldalát. Tornára itéltettünk és koponyaultrahangra és pszichológushoz.
Ez utóbbi volt a legmókásabb. Már a programáláskor jelezte a pszichológusnő, hogy olyankor menjünk, amikor Péter friss és üde, mint egy liliomszál. Ehhez képest Péter olyan mély álomba zuhant az autóban, hogy még az arcára hulló hópelyhek sem tudták felébreszteni. Rázogattuk egy darabig az urammal, aztán elindultunk a kórházba. Még a pszichológus ajtaja előtt is vigan horkolászott. Mondjuk, igy is meg volt elégedve a teljesitményével 🙂 Mivel az ott töltött fél óra alatt Péter folyamatosan lógatta a nyelvét inyvakarás végett, nyelvtornára itéltettünk (a gyógytornász azonban nem vette ilyen komolyan a dolgot, igy ebből a jóból kimaradunk). 🙂 Aztán az is mókás volt, amikor el kellett mondjuk, Péter milyen hangokat illetve szótagokat mondogat. Szerencse épp akkor nem nyitott be senki. 🙂
Most naponta 3szor tornászunk, vannak vidám gyakorlataink és sötétbarna, szomorú, mérgelődős erőlködéseink. De nem adjuk fel. Reményeink szerint Péter hamarosan birtokba veszi a konyhában árválkodó etetőszékét.
Hozzászólások