Három hét kiszállás után hazaérkeztünk. Péter nagy szomomorúságára vagy örömére – nem egyértelmű. 🙂 Az elmúlt 3 hétben egy percet nem töltött egyedül, vele volt a törött kezű, ujjú, bordájú, mellcsontú, orrú nagymama és a szintén törött mellcsontú, fájós lábú nagyapa. Péter volt a lelki gondozó, én pedig a testi. 🙂
Volt sok móka, közös alvás, dalolás, mondókázás s egy csomó új játék, kacagás. Gyermekünk ismét tudott ringatás nélkül aludni, különösebb noszogatás nélkül nagyokat enni (olyan ritkaságokat sorolhatunk ide, mint 1o túrósgombóc elfogyasztása fél óra alatt). Mintha tudta volna, ezzel mekkora örömet szerez nagyszüleinek. Arcára fintorokat varázsolt, csücsöritett, összehúzta a szemöldökét, vicsoritott és fogat csikorgatott, majd miután a szőr felállt a hátunkon, huncutul nevetett. 🙂 Szóval mindent megtett a jókedv érdekében, ami péterileg lehetséges volt.
Három mozgalmas hét után erősen unalmas itthon anyával az élet. Hamar rájött, hogy az ágya felett csilingelő méhecskék, a rég nem látott játékok, mesekönyvek nem pótolják a jó társaságot.
Próbálok 3 ember helyett Péterezni, de még nem csinálom elég profin. Ahogy kikerülök a látóköréből, torka szakadtából üvölt. 🙂
Hozzászólások