Egy hónapos kiszállás után hazaérkeztünk. Magunk mögött hagytunk számtalan megtépázott cserepes virágot, egy Pétermagasságban összemaszatolt falú házat, néhány szaloncukorral alaposan bedörzsölt szőnyeget, s kétszemélyes felmentő seregünket, Piri mamát és Miki tatát. Ismét jól felpakolva jöttünk, alig tudtunk beszuszukálódni az autóba a kiskád és a mózeskosár közé. A gyermekek jóságosan végigaludták a másfél órás utat.
A hétvégét négyesben töltöttük. Rosszabbra számítottam. Az urammal leosztottuk a gyermekeket, mindenkire jutott egy felnőtt, úgyhogy nem volt gond. Éjszaka néha összezavarodtunk, hogy most kinek a gyermeke sír. 🙂 Péter apával sokat szánkózott, Borcsa anyával sokat evett. Kicsit melós volt a déli alvást összeegyeztetni, de végül sikerült Borcsát meggyőzni, hogy legalább addig hallgassa a csendet, amig bátyja elalszik.
A hétvége fénypontja a házszentelés volt. Az atyával való előzetes egyeztetés alapján, úgy gondoltuk, hogy ma nem jön hozzánk. Ennek fényében az uram, kihasználva, hogy Péter végre elaludt, hulla fáradtan bedőlt az ágyba a játékokkal, tépett újságpapírral és a félig kipakolt csomagokkal teleszórt nappaliban, én pedig egy pár 43-as gumicsizmával és egy szakadozott mackónadrággal felvértezve sétáltattam Borcsát az udvaron. Ekkor érkezett meg a házszentelő csapat, összesen négyen. Próbáltam feltűnés nélkül berohanni, s felkölteni az uramat, s felszínes rendet teremteni a nappaliban (nem sok sikerrel). A ceremónia alatt az uram észrevétlenül rugdosta hátrafele az építőkockákat, én azért imádkoztam, hogy az atya ne nyisson be a konyhába (imám meghallgatásra talált), Borcsa pedig végigüvöltötte az egészet. Elnézést kértünk, oszt így jártunk. 🙂
Hozzászólások