A keresztelő fáradalmait még nem hevertük ki, amikor elkezdtünk pakolászni. Három óra alatt töltöttük meg az öcsém autóját, s elindultunk haza a szüleimhez.
A nagy út első szakasza reményen felüli volt. Borcsa három órát aludt egyszuszra. Péter nem türelmetlenkedett sokat, bámult ki az ablakon, evett, ivott, mesét olvastunk. Amikor ő is elaludt, kezdtem magamban elkönyvelni, hogy ez egy laza utazás. Ekkor ébredt fel Borcsa. Vélhetően klausztrofóbiás rohama támadt. Nem lehetett megnyugtatni semmivel. Enni sem akart. Csak zokogott. Péter békésen aludt mellette egészen addig, amíg meg nem álltunk, annak reményében, hogy Borcsa megnyugszik. Hát nem nyugodott meg, Péter pedig felébredt. Egy ideig bambán latolgatta, hogy ami most történik álom-e vagy valóság, aztán mikor rájött, hogy élesben mennek a dolgok, ő is zokszót kért. Hát így utazgattunk mi szépen haza. Kínunkban vigyorogtunk, különböző csitítgató praktikákat próbálgattunk. Egyik sem jött be. De legalább az öcsém nem szundizott el vezetés közben.
Hozzászólások