Újévre Péter is meggyógyult. Legalábbis a légcsőhurutból. Vízkeresztre pöttyös lett. Himlőre gyanakodtunk, de megúsztuk egy szimpla tejérzékenységgel.
Az év első napján nyúlnyakászásra került sor. Tibi kománk nem sajnálta tulajdon új zéladni nyúlját, s behozta a házba. Négy gyerek piszkálta egyszerre. Az ötödik azért nem, mert még nem dolgozta fel a fekete nyuszi elhunytát. Szóval ez a fehér, vastag bundás, direkt a csíki hidegre kitenyésztett nyúl kitünően bírta a nagy szeretgetést.
Vikibaba meglátogatása is megér pár sort. Már az autóban azon tanácskoztak a gyerekek, hogy Vikibabának van-e testvére. Nincs – közöltük a tényeket. Biztos lesz – állította Péter. S igaza volt. 🙂
Vikibaba játékai nagyon érdekesek voltak. A baj csak az volt, hogy mindenből csupán egyetlen darab volt. A hintalóból is. A gyerekeink felváltva lovagoltak illetve veszekedtek. Aki nem lovagolt, az veszekedett a másikkal, hogy szálljon le, mert ő következik. Megvitatásra került az a téma is, hogy leszállás előtt kell-e parkolni a lóval. Vikibaba mind az egy évével nem sajnálta egyszem bundás lovát, akkor szállt be a buliba, mikor veszélybe érezte a laptopját. A csillogó, hangoskodó, soha nem látott kütyű elbűvölte a gyerekeimet. Ezen már hárman kellett osztozni. Mindhárman könyörtelenül képviselték saját érdekeiket. Viszont a pufuleczabálás nagy békességben zajlott.
A Madéfalvi veszedelem emlékét is igyekeztünk ápolni a lehetőségekhez mérten. Részt vettünk a szabadtéri előadáson, mely a 250 évvel ezelőtti történéseket idézte fel. A gyerekeknek úgy adtuk el, hogy lesznek lovak. Borcsának és Péternek ez azt jelentette, hogy lovagolni fognak. Nem bátortalanította el őket az a tény sem, hogy nem pónilovak voltak a darab szereplői. Nyúztak, hogy menjünk lovagolni. Azzal érveltünk, hogy itt és most csak a huszárok lovagolnak.
Az egyre neccesebbé váló helyzetet a nyalókás stand jelenléte oldotta meg. Mindenki választhatott egy nyalókát. Egy fél piros virág elszopogatása után, Borcsa Péter hosszukó csavarintos nyalókáját szerette volna. Az sem riasztotta el, hogy a Péter cukorkája ekkorra már tiszta piros szőr volt, mert minden nyalásnál végighúzta a sapkája kötőjén. Péter ragaszkodott a szőrös nyalókához. Sárkány Ella színre lépett. Magdi mama gyorsan vett még egy nyalókát. Három ragacsos félnyalóka lapult a táskámba hazafele menet. De így is sikerült fél óra leforgása alatt elfogyasztani több hetes fogrothasztó cukoradagot.
Közben zajlott a darab, a gyerekek előttünk álltak. Így utólag, a fényképeket nézegetve derült ki, hogy Borcsa leginkább a hangok alapján rekonstruálhatta volna a történetet, ugyanis a sapkája az orrára csúszott. 😀
Gábor tata kiállítására is készültünk rendesen. Főleg mi, nagyok. A megnyitó előtti napon a gyerekek is beszabadultak a terembe. Egyetértésben nyugtázták, hogy: Ez szép, tata. A megnyitó napján kint futkároztak, csúszdáztak, telhetetlenül zsíros kenyeret zabáltak. A sok szép szó után eljött a pillanat, hogy elbúcsúzunk a leánytól. Péterrel hármasban hazafelé vettük az irányt. Hiányozni fogsz, Tibi apa! – mondta kissé megrendülve Borcsa. A könnyfakasztás sikerült.
Hozzászólások