Van egy nagyon finom leves. Poéka, örményleves, gyergyói leves – a mi családunkban ezeken a neveken közismert. Nagymamám annak idején akkor főzte, amikor a faluban síugró verseny volt, s jöttek a rokonok. Tehát egy évben egyszer. A szokást mi is megtartottuk, bár síugró verseny nincs mifelénk, téli időszakban elkészítjük a poékát, attól függően, mikor gyűl össze a család.
Az ünnepi eledel elengedhetetlen kelléke az aszalt szilva mellett a füstölt disznónyelv. Az idén, életemben először, nekem jutott az a megtiszteltetés, hogy elkészítsem a poékát, ugyanis édesanyám dolgozott. Előzetes instrukciók alapján mindent előkészítettem, csak azt a bizonyos disznónyelvet nem találtam. Ugye, hol is lehetne máshol, mint a füstölt kolbász és csavarthús között, felakasztva szépen a rúdra. Kerestem, egyenként számba vettem a kolbászokat, hát ott nem volt. Aztán a család jelenlevő tagjaival közösen megpróbáltuk rekonstruálni az esetet, kezdve onnan hogy levágtuk a disznót. Végül Gusztit, a macskánkat jelöltük ki bűnbaknak, ő lopta ki a füstölőből a nyelvet. Az elmélet nem volt teljesen helytálló, mert a macskánk kb. akkora, mint a szóban forgó nyelv, de valami magyarázatot mégis kellett találni a rejtélyes esetre. Szomorúan vettük tudomásul, hogy az idén elmarad a poéka.
Eltelt két hét. A nyelv előkerült, ott lógott a kolbászok között. Csak én nem vettem észre. Megőrülök ettől a szelektív látástól, a felejtéstől, s attól, hogy nap mint nap tapasztalom, nem a régi a memóriám. A kollégáim szerint férfiasodok 🙂
Hozzászólások