De hogy ki lehetett az a két fiatalember, akikkel behúzódtam a hadadi templomba, még az ajtót is becsukva, hogy ne zavarjon a kinti zaj, a mai napig sem tudom. Na, nem kell rosszra gondolni, elsősorban a korkülönbség miatt, hisz egy kis jóindulattal az unokáimnak is nézhettem volna őket. Különben is egy interjú végett húzódtunk oda be. Mert ott csend volt és nyugalom. Ideális hely egy hangfelvételhez.
Csak olyan gyorsan történt az egész, hogy meg sem kérdeztem kicsodák, de lehet hogy mondták, csak az információ nem fészkelte be magát a szürkeállományomba. Mert nem volt rá ideje. Abban az élmény-zuhatagban nem is csodálkozom. Arra sem emlékszem, hogy miket kérdeztek, s én mit válaszoltam kérdéseikre, csak a végén (az egész tán nem tartott többet két-három percnél) arra kértem, hogy értesítsenek róla, ha adásba kerül (de vajon hol? Tv-ben? Rádióban? Ki tudja.). Mondtam, hogy mail formájában tegyék, mert a postaládámat mindennap megnézem. Mutattam egyik hangoskönyvem borítóján a címemet.
OK- vették tudomásul egy futólagos elköszönéssel.
Hát nem írják le?- szóltam utánuk.
Nem kell, megjegyezték,- válaszolták mosolyogva.
Hogy-hogy?! Egy mail címet hogy lehet megjegyezni?- tünődtem utána magamban. Én nem volnék rá képes. Mint ahogy telefonszámokat sem tudok megjegyezni. De még dátumokat sem: születésnap, névnap, évfordulók. Na nem! Engem ezekre kell figyelmeztessenek.
Különben lehet, hogy a fiatalemberek is rám hasonlítanak, mert azóta se értesítettek semmiről. Nem tudom, hogy valahol sugározták-e az anyagot, vagy sem.
Hozzászólások