Döbbenet

Döbbenet

Egy hölgy olyan állapotba került egy budapesti kórházban, hogy a vezető professzor azt mondta róla, hogy nem is érdemes megkísérelni a műtétet. A professzor hazament, és fiatal tanítványa, beosztottja felhívott, és részletesen elmondta az esetet.
A hölgy az eszméletlenség határán volt, kínlódott az életéért. De ez a fiatal orvos hitt abban, hogy én tudok és merek segíteni ebben.
Amikor a beteggel találkoztam, ha homályosan is, de eszméleténél volt. Leletei alapján már nem szabadott volna, hogy éljen. Mindennek ellenére az élet levegője ott vibrált a beteg körül. Én csak egyet kérdeztem tőle: hisz-e abban, hogy életben marad. Mondta, jelezte, hogy hisz. Abban a pillanatban eldöntöttem, hogy megoperálom. Ez nem egy racionális döntés volt, hanem inkább egy intuíció.
A műtét után nem tért eszméletéhez. Hat napig eszméletlenül feküdt. Lélegeztetőgép tartotta életben. Ezt az állapotot hívják kómának. Én ennek ellenére mindennap többször is odamentem a beteghez, megfogtam a kezét, megsimogattam a fejét. És mivel nem akartam, hogy a többi kollégám megmosolyogjon, ezért egészen halkan a fülébe súgtam ezeket a mondatokat:
“Ugye megígérte nekem, hogy nem hagy cserben? Önnek élnie kell. Értse meg: van esélye. Nem szabad föladnia.”
A beteg hat nap múlva eszméletére tért, és egy hónap múlva a körülményekhez képest gyógyultan távozott.
Ami a döbbenetes, az most következik.
A beteg azt mondta nekem, hogy köszöni a mondataimat. Elmondta percre pontosan, hogy kedden, szerdán, csütörtökön, pénteken mikor voltam nála, és miket suttogtam a fülébe. Utólag leellenőriztem, valóban akkor voltam ott, amikor ő mondta.
Elmondta pontosan, hogy szerdán tizenegy óra húsz perckor megállt ez és ez az orvos az ágya végénél, és akkor őt ott halottnak nyilvánították. Azt mondta a hölgy:
“Szerettem volna nekik odaszólni, hogy ne temessenek el, mert nem haltam meg. Nagyon rossz érzés volt, hogy nem tudtam velük szemben védekezni.
” Ez a nő mindent elmondott. Azt mondta:
“Alig vártam, hogy maga odajöjjön hozzám, és beszéljen az életről.”
A beteg szemén a hat nap alatt végig egy nedves labdacs volt, nehogy a szemhártyája kiszáradjon. Életfunkciói nem voltak. Nyilvánvaló, hogy a szemével nem láthatott és a fülével nem hallhatott, hanem valami mással, amiről mi nem tudunk. Persze az, hogy valamiről mi pillanatnyilag nem tudunk – vagy nem tud még az orvostudomány -, nem azt jelenti, hogy az nincs is.
Az biztos, hogy ezek után nekem már senki nem mondhatja azt, hogy a kóma állapotában lévő beteghez nem érdemes szólni, mert az úgyis meghalt.
De számos más esetben is a betegek beszámolnak a műtét alatti élményeikről, pedig elvileg semmilyen élményük nem lehetne. A nagyobb szívműtéteknél megállítjuk a beteg szívét, és gép pótolja a keringést és a szívműködést. Megállítani a szívet nagyon könnyű, beindítani már nem annyira.
Miután megoperáltuk a szívét, újraindítjuk. Az újraindítás számomra mindig egy katartikus pillanat. Sokszor a betegek a szív újraindításának élményéről pontosan beszámolnak. Ez azért döbbenetes, mert arról az időszakról, amelyről ő beszámol – nevezetesen a szív újraindításának élményéről – abban az állapotban ő a tudomány mai álláspontja szerint nemhogy nem
érezhet semmit, de nem is élhet.
Dr. Papp Lajos szívsebész
(Forrás: Rihmer Károly/Facebook)

Valami születik

Valami születik

Valami születik: Vers, fotó, kép

M. Simon Katalin: Vers születik

Ritmus és dallam
Benned dobog,
Mint lelked,
Ha derűs, hévvel lobog.
Száz öröm lényedben,
Lávaként szétárad,
Kényszer ostromolja
Lelki bástyádat,
Akár a muzsika,
Mely magával ragad,
Ritmusa élet,
S az élet Te vagy!

Gondolatokat
Szavakba öntesz,
Érzelmek skáláján
Kábultan röptetsz,
Míg ritmus és dallam
Rímek közt kutatnak,
Fegyelmet szabnak
Féktelen vágyadnak,
Hogy ömlesztve tárjad
A világ elé
Mi csak a tied,
Másé senkié!

A vajúdás kínjának
Örömét ízleled,
Míg versed egy hajnalon
Tökélyre viszed!

+

Viktor legújabb fotósorozata:

IMG_20190424_164316_00013

Kellemes ünnepeket!!!

Kellemes ünnepeket!!!

Locsoló rigmus helyett Wass Albertet idézem:
Wass Albert: Így jó élni!
“Gondolj arra, hogy meztelenül jöttél erre a világra és meztelenül térsz belőle vissza. Vendég vagy ezen a Földön. Csak az a Tied, amit a bőröd alatt hoztál és elviszel. Gazdag, aki egészséges. Aki erős. Aki nem szorul másra. Aki föl tudja vágni a fáját, meg tudja főzni ételét, meg tudja vetni ágyát és jól alszik benne. Aki dolgozni tud, hogy legyen mit egyék, legyen ruhája, cipője és egy szobája, amit otthonának érez. Fája, amit fölapríthasson. Aki el tudja tartani a családját, étellel, ruhával, cipővel, s mindezt maga szerzi meg: az gazdag. Örvendhet a napfénynek, a víznek, a szélnek, a virágoknak, örvendhet a családjának, a gyermekeinek és annak, hogy az ember él. Ha van öröme az életben: gazdag. Ha nincsen öröme benne: szegény. Tanulj meg tehát örvendeni. És ismerd meg a vagyonodat, amit a bőröd alatt hordasz. Élj vele és általa, és főképpen: tanulj meg örvendeni! Vendég vagy a világban és ez a világ szép vendégfogadó. Van napsugara, vize, pillangója, madara. Van virága, rengeteg sok. Tanulj meg örvendeni nekik. Igyekezz törődni velük. Azzal, ami még a világ szépségéből csodálatosképpen megmaradt, az emberiség minden pusztításai mellett is. Nem győzöm eleget mondani: tanulj meg örvendeni. Annak, hogy élsz. S mert élsz: gazdag lehetsz.”

Minden perc számít

Minden perc számít

Ha három órán belül sikerül a betegnek eljutnia a legközelebbi Stroke központba, úgy sokkal nagyobb esélye van a túlélésre.
Dr. Mikola László, a Magyar Stroke Alapítvány munkatársa üdvözli Önt! Tudta, hogy stroke, más néven a szélütés felelős minden harmadik halálesetért?
És tudta, hogy három esetből kettő megelőzhető, ha még időben felismerjük a tüneteket, és azonnal mentőt hívunk?
És egy történet, melyet érdemes elolvasnia – hiszen, ha mindenki emlékezne a három betűre, életeket lehetne megmenteni vele.
„Egy kerti-partin, egy barátnőm kissé megingott, el is ejtette a tányérját, de ezután, mindenkit megnyugtatott, hogy jól van (ugyanis a többiek orvost akartak hívni). Ő azt állította, hogy csak az új cipője miatt csúszott meg egy téglán. Felsegítették, kapott egy másik tányér ételt és bár egy kissé gyengének tűnt, tovább szórakozott. Később felhívott a férje, hogy elmondja, a feleségét kórházba vitte, ahol el is hunyt.”
A parti során STROKE-ja volt. Ha tudták volna, hogyan kell beazonosítani a stroke jeleit, talán ma is velünk lehetne. Mások nem halnak meg, de reménytelen, tehetetlen helyzetbe kerülnek.
Egy neurológus azt állítja, hogy ha a stroke áldozatát 3 órán belül elkezdheti kezelni, teljesen visszafordítható az állapot. TELJESEN!
A stroke felismerésének és diagnosztizálásának egyszerű a trükkje, azután pedig 3 órán belül el kell kezdeni a kezelését.
A stroke felismerése.
(Néha nehéz beazonosítani a stroke jeleit. Sajnos, a tudatosság hiánya katasztrófát okozhat. A stroke áldozata súlyos agykárosodást szenvedhet, ha a környezete nem ismeri fel a stroke jeleit.)
Az orvosok szerint bárki felismerheti a STROKE-ot, ha három egyszerű kérést mond az illetőnek: M. …. B. ….. E. …..
1. M: Meg kell kérni az illetőt, hogy MOSOLYOGJON.
2. B: Meg kell kérni, hogy BESZÉLJEN, mondjon egy egyszerű mondatot
(összefüggően: pl. Szép napunk van.).
3. E: meg kell kérni, hogy EMELJE FEL mindkét karját.
Ha az illetőnek a három kérés teljesítésének bármelyikével nehézsége van, azonnal hívd a mentőket és mondd el a tüneteket!
Még egy jel: Mondd az illetőnek, hogy ÖLTSE KI A NYELVÉT.
Ha a nyelv kicsavarodott , ha egyik vagy másik oldalra megy a nyelv, ez is a stroke jele lehet.
És a legfontosabb, azzal segítesz a legtöbbet ha nyugodtan cselekedsz.
Szabó M. Attila

Tapas

Tapas

Éppen svédországi vendégeimmel ebédeltem, amint megkérdezte Babi: Piroska, te szereted a kagylót, csigát, rákot?
-Jaj, nem, rázkódtam össze.
-Mert én még a halat se igen.
-Én se nagyon, de azt néha mégis megeszem.
Ennyi volt akkor a szóváltás e témáról, mert másra terelődött a beszélgetés.
Nekem csak most, távozásuk után néhány napra ötlött fel a félbemaradt beszédtéma s ugrott be egy régi emlék.
Hamar megkerestem komputeremben, mert akkor lejegyeztem élményemet. Spanyolországban történt, pár évvel ezelőtt.

El Pecadito- olvastam hangosan egy cégtábláról, Sitgesben.
– Gyerünk be, együnk valamit!
Micsodát?!-kérdeztem ijedten, odabentről ugyanis furcsa szagok csapták meg orromat.
Hogy te mit eszel, azt már gondolom, de hogy én mit, azt még nem tudom.
S én mit eszem?
Egyelőre titok, válaszolta sokatmondóan a fiam s máris belépett rendelni.

Az utcára kitett asztalok egyikéhez ültem le. A szemben lévő ház hófehér teraszáról hatalmas Hibiscus bokor piros tölcsérvirágai kandikáltak felém. Nem integettek, mert szél sem rebbent. Vártam a meglepetést. Jött.
Mindjárt meghalok!- néztem az elém helyezett négy rózsaszínű rákra. Ez nekem nem kell!- mondtam határozottan és megdöbbenve. Jesszusom, en még ilyesmit soha nem ettem!
Felcsillant reménykedve szemem, mert hoztak közben egy tányér szalmakrumplit is, kechuppal leöntve, de túl korai volt az örömöm, mert az nem nekem szólt. Azt magának rendelte a fiam. Én csak egyem a specialitást, a Tapast, a kóstolót.
Nem gondoltam, hogy valaha képes leszek számbavenni rákot. Képes voltam. Csak addig volt nehéz, míg legyőztem undoromat.
De hogy kell ezt enni?!- kérdeztem az elején kétségbeesetten.
Fogolmam sincs, soha nem ettem és nem fogok,- válaszolta Pali csibész mosollyal.
Bátorságot és mély lélegzetet véve elkezdtem ropogtatni a rákokat. Ami ehető volt bennük, mindent megettem, csak a fejüket téptem le, mert azokat a kiddülledt fekete szemeket és hosszú csápokat nem voltam képes szájba venni. Hangosan ropogott fogaim között a rákok kittinpáncélja.
Utólag tudtam meg, hogy azt nem kellett volna megennem, hanem ki kellett volna
fejtenem belőlük a kevéske húsos részt. Nem volt probléma, még jó fogaim voltak, összemorzsoltak mindent, ami közéjük került. Igy a rákok kitinpáncélját is…

Jóformán le se nyeltem a rákokat, máris hozták a második Tapast, a Caracoli-t. Egy tányér főtt csigát, piros szósszal leöntve. (Jaj, Istenem!) És hozzá két pálcikát. De miért kettőt? Mai napig sem tudom. Boldogulj!- szólt a biztatás. Boldogultam. Az egyik pálcikával kikapartam az összezsugorodott csigákat a héjukból s belemártva a pikáns csipős szószba mind eltüntettem gyomromban.
A fiam, aki eléggé utálós természet, előbb elfordult, ne is lássa, de aztán, mikor mondtam, hogy finom, kuncogva figyelte serény foglalatosságomat. Csak akkor fordult el megint, mikor megkérdeztem, hogy nem akarja-e ő is megkóstolni.
Hogy a csigának önmagában milyen íze volt, nem tudom, mert én csak a mártásnak éreztem a csípős gulyásra emlékeztető ízét. A kiürített csigahéjakat a pincér el akarta vinni, de intettem, hogy hagyja csak ott. Pali megszeppent, hogy azt is megakarom enni. Nem, nem megenni akartam, hanem beraktam őket egy műanyag zacskóba (18 darab volt), hogy hazavigyem megmutatni a többieknek, mit ettem Sitgesben.

Jött a harmadik Tapas, a Mejillones vapor,- egy tál feketekagyló. (Már meg se lepődtem tőle.) A hozzá felszolgált fokhagymás, olajos szósz, kicsit ismert íz volt, hasonlított a muzsdéjhoz, amivel ettük odahaza régen a sült halat. Abba mártogattam bele a szétnyílt kagylóhéjak közül kipiszkált húscafatokat. Az elfogyasztott kagylók héjait (20 darab volt) szintén beleszotyogtattam zacskómba az üres csigaházak mellé.
Máris hozták a negyedik Tapast, a Gambas Plancha-t, egy felfúvódott hófehér tintahalat (amit már magától értetődően fogadtam), sűrűn leszórva petrezselyemmel s egy szelet citrommal. Mondom, ezek után már semmi nem lepett meg. A nagy csóré szépia, fokhagymás, olajos, zöld szószban hevert, amely kiemelte fehérségét.
– Rágós, mint a szalonnabőr, de igazán finom ez a tintahal,- mondtam szuszogva az utolsó falatokkal küzdve. Megettem mindent. Meg én. Az utolsó cseppig. Tán nem fogom otthagyni, ha már ki van fizetve!…
– Jaj, ha most nem leszek beteg, akkor soha. Ezt se gondoltam volna, hogy képes leszek ilyesmiket megenni,- tápászkodtam fel az asztaltól…

Az itteni ételeket megkóstolni olyan, mint megnézni a kolostorokat, templomokat, palotákat, vagy múzeumokat, hiszen egy nép gasztronómiája éppen annyira hozzátartozik a kultúrájához, mint amazok,- oktatott a fiam.
Erkélyes kőházak között vonszoltuk magunkat az állomás felé.
– Itt meg halat sütnek. Érzed? – kérdezte a fiam.
Nem. Nem éreztem abszolut semmit. Úgy tele voltam a saját illataimmal: gyomroméval, zacskóm tartalmáéval, hogy az orrom nem volt képes más illatokat felfogni. Ha egy kutya vagy macska került volna utunkba, valószínűleg alaposan körülszagolgatott volna.
Nem tudtam sietni, elsuhant előttünk a vonat.
Leültünk az állomás kőpadjára, és vártuk a következőt. Én pihegve, égő gyomorral egyre csak azt ismételgettem: Jaj, ha most nem leszek beteg, akkor soha…

Nem lettem. És most jön a csattanó!
A tegnap dolgoztam át ezt a néhány évvel ezelőtt átélt emléket s ma reggel,- ez a ráadás!- egy nagy csömör ütött ki a számra.

****

Viktor újabb virágokkal kedveskedik. Köszönjük neki!!!
https://www.flickr.com/photos/vikig/albums/72157704435627332