“Egy embert nem taníthatsz meg semmire, csupán segíthetsz neki, hogy maga fedezze fel a dolgokat” (Galileo Galilei)
Ez volt a tegnapi nap gondolata, amelyet szintén kimásoltam magamnak az Erdély mából, más jó mondásokkal együtt. Gratulálok annak, aki összegyűjtötte őket, igazán szép munkát végzett! S milyen jó, hogy a honlap hasznosítja őket! Én már egész gyűjteményt hoztam össze magamnak azokból, melyek a legjobban tetszettek.
Ezen a tegnapi mottón elgondolkoztam. Hosszasabban, mint egyébként szoktam.
Mert mit mondjunk erre mi pedagógusok? Hol marad a mi szerepünk? Mi nem tanítunk?! Nem tanítjuk a gyermekeket? Mi csak vezetünk?! Irányítunk? Vagy a gyermekekre nem vonatkozik ez a dolog? Vajon a jó öreg Galilei csak a felnőttekre értette azt, amit állított?
A közel három évtizedes besztercei pedagógusi tevékenységem mély nyomokat hagyott bennem. Diákjaim arcai, nevei, egy-egy emlék némelyikükkel kapcsolatban mindegyre felbukkan bennem és akarva-akaratlanul kivetítődik vagy írásaimban, vagy képeimben.
Azok, akik tanulmányozzák és magyarázzák nem hagyományos képzőművészeti tevékenységemet, úgy vélik, hogy a virágaimban megjelenő gyermekarcok tulajdonképpen a tudatom (vagy tudatalattim?) által megőrzött egykori tanítványaim csodálkozó, mosolygó, szomorú, vagy vidám, de mindenképpen befogadásra váró, figyelő arcai. Akik szomjaztak a pedagógusi melegségre, a rájukfigyelésre, az elismerésre, szomjaztak a szépre, a jóra, a tudásra. Azokat a tekinteteket én akkor mind magambaszívtam, megőríztem, s most évtizedek távlatában vetítődnek ki tollam, vagy ecsetem segítségével papírra.
Hozzászólások