Az utcára kikerülve, amint a petyergő esőben egyfolytában felemelt fejjel bámultam az épületeket, Pali vette észre, hogy a táskám tárva-nyitva. Magát kelletően kukucskált ki belőle a pénztárcám, benne minden „kincsem“. Hála Istennek, “illetékes” nem figyelt fel rá. Mert mint mindenhol, természetesen Londonban is léteznek pénztárca vadászok.- Jé, figyeld csak, mutatom a fiamnak, nem is látszik melyik irányban folyik a Temze vize, oly fodros a felülete!
– Hát csoda ebben az erős szélben?…
Sétálunk cél nélkül a városban. Az eső egyfolytában petyereg. A szél tépi le rólunk a kabátot. Szemem issza a látnivalókat. A parkban nárciszok nyílnak, a teraszokra is ki vannak már téve a virágok, pedig még csak február van.
A házak másfélék, mint nálunk, még az amszterdamiakra se hasonlítanak, pedig az mondhatni a szomszédban van. Ezek szorosan egymás mellé simulnak, szinte teljesen egyformák, nagyablakosak, s mindenik előtt néhány lépcsőfok vezet fel az utcáról az ajtókhoz. A házak előtt, a lépcsők között vaskerítések húzódnak, feketék, azok is tökéletesen egyformák. Very british.
Hozzászólások