Arany Sándor, Torontó:
Nem tudom, honnan származik ez a mondás, amelynek az igazságát én most megcáfolni szándékozom!
Amit el szeretnék mesélni, 1976-ban történt. Mivel nekem volt mikrobuszom, munkahelyemen a művezető megkért, szállítsak el egy helyre egy köteg betonvasat. Kérdésemre, hogy milyen célra kellenek, azt felelte, bunkert építenek egy korongkilövő pályán. Erről eszembe jutott, hogy amikor katonaként Bukarestben szolgáltam, egyszer egy távmenetelés alkalmával egy ilyen korongkilövő pálya mellett mentünk el és akkor megkérdeztem a mellettünk gyalogló tisztet, hogy milyen sport ez? Azt felelte, hogy ezt a sportot csak a miniszterek gyermekei űzik…!
Elvittem hát a betonvasat remélve, hogy most többet megtudok erről a sportról. Lerakodás közben egyszer csak látom, hogy megtört fegyverrel a kezében felénk tart egy pirospozsgás arcú negyven év körüli férfi.
– Ím, hol jön egy földid! – szólt a művezetőm. A jelzett személy megállt előttem és bemutatkozott: Mike Philiphs vagyok. A név hallatára engem elöntött a sepsiszentgyörgyi vér és hirtelen megkérdeztem: – Miféle? Ő gyorsan észhez tért: Bocsánat, Fülöp Misi vagyok!
Ezek után gyorsan követték egymást az események.
– Voltál katona? Tudsz lőni?
– Voltam, de sörétessel még nem lőttem.
– Na szakikám, itt a fegyver! Ez az eleje, ez a hátulja, ide bedugod a hüvelyt, onnan a bunkerből repül ki a korong 60 mérföldes sebességgel, amelyet igyekezz elkapni, amíg emelkedik! Itt a lőszer.
Mindez olyan sebességgel történt, hogy gondolkodni se volt időm. Ők ketten ott álltak a hátam mögött, én meg csak lőttem. Mire magamhoz tértem, 17 sörét a huszonötből porrá lett.
– Született tehetség vagy! Gratulálunk! – mondták, aztán Fülöp adott egy névjegykártyát és így szólt hozzám:
– Alkalom adtán keress fel!
Akkor még nem sejtettem, hogy azokban a percekben, ott a korongkilövő pálya szélén megfogott az átok: „ Amíg élsz, a vadászfegyver ki ne essen a kezedből!”
Nem bírtam magammal, és a következő napokban bementem újdonsült barátomhoz, Fülöphöz, aki, mellesleg, egy jól menő televízió üzlet tulajdonosa volt. Találkozásunk első perceiben elémbe tett egy gyönyörű kemény bőrtokot. Kinyitottam és egy pillanatig tágra nyílt szemekkel meredtem a teljes méltóságában benne fekvő Winchester 101 kombo-szettre: trap-cső, skeet-cső, különböző szűkítőkkel. Gyönyörű diófatus, teljes gravírozás! Lélegzetállító!
– Az ára ezerszáz dollár. Nem muszáj, most kifizesd! Próbáld ki, majd megegyezünk! – és kituszkolt az ajtón.
Teljesen kábán indultam el hazafelé. A fegyver a kocsimban, az ára majdnem egy havi fizetésem… Miből fogom én ezt kifizetni? Hogy állítsak vele haza?
Visszafordítottam az autót, és meg se álltam Fülöp Misiig. Álmaim fegyverét letettem az asztalára. Ő rám nézett, szó nélkül is megértettük egymást. Felém nyújtott egy szórólapot, amelyen a Torontó környéki lőterek voltak feltűntetve. Az egyiket bekarikázta, ráírt egy dátumot és annyit mondott: – Amikor találkozunk, majd mindent megbeszélünk! Akkor, azokban a felejthetetlen pillanatokban kezdődött köztünk egy olyan barátság, amely kiállta az idők próbáját. Ma már Fülöp Misi barátom az égi mezőkön üldözi a foglyokat, de onnan is le-leszól, ha hibázom : – Te barom, hát így kell fogni azt a puskát?
(Folytatása a hozzászólásokban olvasható)
Hozzászólások