Collioure

A Földközi tenger és a Pirreneusok hegyvonulat találkozásánál fekszik a 2800 lakosú festői üdülőhely: Collioure (ejt. Koljúr).

1905-ben fedezte fel Henri Matisse, aki utána egyre hangoztatta, hogy Franciaországban sehol nem olyan tiszta az ég, mint Colliourban. A sötét ciprusokkal szegélyezett pasztell házak, a színes halászcsónakok, a türkízkék tenger minden évben visszavonzották a festőt. Sőt nemsokára követték őt barátai: Derain, Duffy, Braque és Picasso is, akik számtalan képen örökítették meg a házakat, ablakokat, a templomtornyot, a kézimunkázó asszonyokat és cserzett arcú embereiket, a száradó halászhálókat, a tengerre kifutó halászcsónakokat.

Merész színű kisérleteik miatt fauvistáknak, vadaknak nevezték el őket. Igy lett Collioure a fauvizmus szülőhelye, bölcsője. Ma tele van művészeti galériákkal és ajándékboltokkal. Az egész helység olyan, mint egy szabadtéri múzeum, mert 20 Matisse és Derain lenyomat díszíti utcáit.

Már a föniciaiak ismerték ezt a kikötőt.

217-ben egy római delegáció szállt itt partra, hogy az ibéreket, akkor még azok lakták,   győzzék meg, álljanak szembe Hannibállal. Mivel kérésükért semmit nem nyújtottak cserébe, nem tették. (Akár egy rossz gyermek.)

Megfordultak itt a nyugati gótok, az arabok, a normannok, persze nem békés céllal, hanem hogy elfoglalják, vagy legalábbis fosztogassanak, romboljanak.

A városképben domináló elem a királyi vár (ma időleges kiállítások színhelye), melyet bár a templomos lovagok építettek, de a mallorcai (ejt.majorkai) királyok átalakították azt nyári rezidenciává, – innen a név.

A 13.században letelepedtek a harcos templomos lovagok, s megépítették a várat. 1307 október 13-án pénteken Szép Fülöp király fegyveresei az egész ország területén betörtek a templomosok rendházaiba és minden templomost elfogtak. Megkínozták a lovagokat, sokat közülük eretnekség vádjával máglyára küldték. A rendet feloszlatták, Salamon Templomának Lovagjai a legendás harcos kereszteslovagok szinte nyom nélkül tüntek el a történelemből.

Aztán jöttek a lovagrend utódai, a johanniták, ciszterciták és dominikánusok.

Már 11.Lajos francia király megpróbálta bevenni a a kikötőt, de nem sikerült. Végül a 17.sz-ban lett a franciáké, akik a várat kibövítették és vastag védőfalakkal erősítették meg. 14.Lajos építésze Sebastian le Prestre Vauban ennek érdekében lebontotta nemcsak a környék házait, utcáit, de még a templomot is.

A jelenlegi templomot a régi helyére építették. Rózsaszín kupolájú arab harangtorony símul hozzá, amely kezdetben világítótorony volt. Barokk belseje igen gazdag, öt oltárát katalán művészek készítették. Főoltárát Szt.Péternek, a halászok védőszentjének kegyeibe ajánlották. (A helység lakói a turizmus mellett ma is elsősorban halászatból élnek. Szardellát halásznak.)

Estefelé lévén csak azért tudtunk bemenni a templomba, mert próbált benne a kórus. Igy dupla élményben lett részünk.

Megtaláltuk a híres Hostellerie des Templiers-et is, az egykori kocsmát, ahol a tulajdonos hajlandó volt lakást és ételt adni a művészeknek munkáik ellenében. Igy felmérhetetlen értékű gyűjtemény, 3.000-nél több kép gyült össze. A vendéglő falait ma is ezek a képek diszítik, sőt inkább tapétázzák.

Pár szóból álló francia szókészletemmel és méginkább mutogatással, meg mosollyal engedélyt kérek rá, hogy megtekinthessük a képeket, mondtam rá a diktafonra. Hogyne, tessék!

Példát vettek róla más vendéglők is, mert amint látom azok fala is képekkel, vagy legalább plakátokkal bélelt.

Az olajfák alatti padokon vendégek üldögélnek. Mások a terecskéken sárga ernyők alatt élvezik a helyi ízeket és a városka hangulatát. Kikötött halászcsónakok himbálóznak a vizen. Szemben a templom magasodik, mögötte egy gát vezet a kicsi Saint Vincent szigetre, melyen pöttömnyi kápolna áll.

A parton nagy vedrekben piros és fehér halászhálók várnak sorsukra. Domború hátú hídon megyünk át a térre. Minden szöglet, minden kicsi utca megörökítésre kívánkozik.

Jókor jöttünk, mert a nyári hónapokban a városka, a festői halászkikötő túltelített. Most még nincsenek bántóan sokan.

Középkori hangulatot árasztanak a kanyargós keskeny utcák, a tarka házak és színes zsalugáterek, a háztetők fölé felvezető meredek lépcsősorok, kétoldalt pirosan, lilán, pinken virító bougenvilleaval.

Az élénk kék végtelen víztömeget öblök, félszigetek ölelik körül. A hegyek egészen lenyúlnak, belenyúlnak a vízbe, megmártózni kissé benne.

Kőépítmények és terecskék és platánok és olajfák és turisták és boltivek és meredek lépcsők,- a természet és az ember közös erővel hozta létre ezt a szépséget, ami itt van. Ezt a gyöngyszemet.

Olyanok a sziklák, mintha művészek formálták volna, nem pedig a természet. Sirályok, vijjognak körülöttünk. Fekete bazalt sziklákra mászunk, a tenger hullámai szüntelenül csapdossák őket,- melyet hallgatagon türnek. Talán tetszik nekik. Elhiszem, mi is élveztük néhány órával ezelőtt, amint bennünket paskoltak a hullámok, visongtunk a gyönyörűségtől. Ezek nem tudnak visongani. Vagy lehet, hogy igen, csak mi nem halljuk. De hogy jólesik nekik,- az látszik, mert ragyognak. A fehér sirályok izgatottan köröznek, mintha készülnének ránkcsapni.

Felettünk a sziklák egyikén egy keresztre feszített Krisztus szobor áll. Megfogom a kereszt alját, s felnézek Istenfiára. Nem néz vissza rám,- a tengert nézi. Követem tekintetét, fehér, habos tarajokban csapódnak a hullámok, fölötte izgatottan röpködnek a madarak. Beleszédülök. A kápolna padján hátizsákos fiatalok isznak, körülöttük sörösüvegek hevernek szétszórtan. Nem találnak bele a képbe, egyáltalán nem. Tovább lépek, végigmegyek a mólón, egészen a világítótoronyig. Szívom magamba a szépet, a szürkületet, az esti fényeket, a tenger mormolását és sós levegőjét, a vizen alig himbálózó fehér hajó látványát, a sirályok vijjogását, a pálmafák leveleit lassan mozgató enyhe szellőt, a templomból kiszürődő muzsikát.

Szürkén trónol szemben a hatalmas vár, két zászló lebeg a tornyán, de benne sehol egy fény. Nagy csend. Csak a hullámok ütödnek a sziklákhoz és a sirályok vijjognak. A városka fényei játékosan tükröződnek a vizen, hosszú sávban vibrálnak felém,- színesen, vidáman.

Valaki laposköveket dobál a víz tükrére, némelyik négyszer-ötször megmutatja magát, mig végleg eltünne. Tele vannak a vendéglők, az emberek halkan beszélgetnek. Érdekes és szokatlan: nem zavarja zene az intim hangulatot. Este van. A fehér hajó fényben úszik a már sötét tengeren. Odafenn a hegyen emelkedő megfigyelőtornyot is megvilágították. Alulról. Gyönyörű!

Ezt a képet magammal viszem haza és megőrzöm emlékezetemben!