Amivel még nem foglalkoztam írásaimban, azok az erdő színei.
Előző életemben, odahaza Erdélyben sokat jártam erdőkbe, gyakran kirándultunk a diákjaimmal, de új életemben, itt Ausztriában csak átsuhantunk rajtuk autóval az árnyas aszfaltozott uton s azt figyeltem mindig, hogy milyen szálegyenesek a fák, mintha vonalzóval húzták volna meg törzsük kontürjét, meg milyen tiszták.
Igen, tiszták, látszik, hogy tulajdonosuk akár a gazdasszony a veteményeskertjét, ők is tisztogatják. Pl a vihar, vagy hó által letört ágaktól. Bokrok meg jóformán nincsenek is bennük, csak magas, szálegyenes fenyőfák. Az Alpokat fenyőerdők borítják.
Mikor Krétán voltunk, megdöbbenve tapasztaltuk, hogy ott nincsenek erdők. Egyáltalán nincsenek. A hegyeket csak bokrok tarkítják. A völgyekben pedig oleánderek virítottak, mindenféle színben.
Hazajőve, s Salzburgból Riedbe autózva egyszerre kiáltottunk fel Marikával: né, erdő! A kéthetes krétai nyaralás után olyan nagy élmény volt számunkra a buja, zöld erdő, s a benne áthaladó uton a kellemes árnyék, hogy nem tudtunk vele betelni. Mert Krétán azt is elfelejtettük, milyen az árnyék, milyen az erdő hűvöse.
Szóval az erdő. Most aztán izelítőt kaptam belőle a Ferenc jóvoltából. Ferenc a Hilde barátnőm testvére, aki itt született Riedben a háború forgatagában, jelenleg Pesten él s Hildevel negyven év után találtak egymásra. Ferenc nagy vadász. Megvallom, a vadászat számomra egy annyira távoli, annyira ismeretlen terület, hogy igen-igen keveset tudtam róla. Nem csoda, ha szinte szájtátva hallgattam s szívtam magamba szavait.
Például sohse gondoltam volna, hogy a vadászok nem dohányozhatnak, nem borotválkozhatnak előtte, mert a vadak nagyon ézékeny szaglószervvel rendelkeznek s messziről megérzik az idegen szagokat. Elriasztják öket a kozmetikai illatok.
Meg hogy akár a sportlövők isznak egy kupica pálinkát, hogy ne remegjen a kezük. Mert az nyugtatja az idegeket, mesélte.
Pálinkát? Dehát az szagos! Az nem zavarja az állatokat, csak a komzetikai illatok?
Csillogó szemmel mesélt a szenvedélyéről. Én meg próbáltam közben jegyezni, hogy ne felejtsem el, amiket mond.
A lesen a természet operáját élem át. Nincs mozgás, nem lehet fényképezni, bejönnek az erdő zajai, ott suhan el egy bagoly… Át kell élni, nem olyan, mint a mese. Csak éppen meglibben,- volt nincs… Megfelelő széljárásra kell figyelni… ha a szél a vaddisznó felé fújja az emberszagot, vége… Ez különben minden vadra vonatkozik: “jó széllel kell leülni”. Ha megérzi a szagomat, elszalad. Egyszer jöttek mögöttem a disznók, már egész közel, alig tíz méternyire voltak, mire hirtelen megfordult a szél s elrohantak.
A szél és szag mellett a mozgásra kell még figyelni. Meg a színre. A piros, fehér, narancs kirí az erdő zöldjéből, semmi kirívó szín nem szerepelhet öltözékünkben. Walden az erdészeti egyetem diákjainak az egyenruhája. Mohazöld, azaz erdészzöld, ahogy nevezik.
Egyszer fél órán át játszottam egy fiatal őzbakkal,- mesélte. Jött felém jó széllel szemben, nem zavarta tehát az utálatos emberszag. Én meg nem mozdultam (a hirtelen mozdulatra megijednek a vadak), ez nézett rám, én mereven figyeltem, ő engem, látva hogy nem mozdulok meg, enni kezdett. Közben mind figyelt, én mozdulatlanul őt.
Nemcsak az élmény, ha eldördül a puska. Élmény a remény is, hogy hátha sikerül. Vagy ha mást látok, tapasztalok, mint amire számítottam. Többször tértem haza nagy élménnyel, bár nem dördült el a puskám. Néma maradt. Több a mellékélmény. Ha eltalálom, az csak egy pillanat. Sok-sok idő telik el előtte.
Ha meghívnak, az vadász-baráti megtiszteltetés. Attól már boldog vagyok és készülök. Előbb gondolatban, aztán megpucolom a fegyvereimet, összecsomagolok, órákig autózom. Emberek közé, utcára, villamosra nem lehet fegyverrel menni, oda autó kell.
Aztán következik a találkozás, beszélgetés (munka, politika, család, diákévek), közben iszogatás.
A vadászházban átöltözünk vadászruhába, olyankor már hevesebben dobog az ember szíve…4-kor kelés, kicsomagolom a fegyvert, a municiót berakomban a zsebembe, a helyszínre érve kezdődik a reménykedés.
Csoportos (társas) vadászaton kürtjellel indul a menet s este is kürtszó jelzi a véget, ezt úgy nevezik, hogy lefújják a vadászatot. A mobil telefon világában erre már nemigen van szükség. De arra vigyázni kell, a lesen nem szólalhat meg a mobil. A vadakat az megzavarná.
Egy alkalommal lódarazsak fészkeltek be a lesbe. Ott lógott a fejem fölött lopótök formájú sárból készült fészkük. A leshelyet nem szabad elhagyni, mert rálőhetnek a többiek.
Miket lőttél már?
Hát előszöris vaddisznó, süldőt és kant. Kocát nem szabad lőni.
Őzbakot, sutát csak akkor szabad lőni, ha engedélyezi az állományszabályozás.
A szarvasbika a legnemesebb nagyvad. Aztán az apróvadak közt ott van a fogoly, nyúl, fácán,- na és az erdei szalonka. Aki azt meg tudja lőni, az büszke lehet a teljesítményre.
Miért?
Előszöris ritka, gyorsan repül, s ráadásul cikk-cakkban, csak villanásra látható, az a csúcs, igen nehéz lőni. Van egy ilyen szólásmondás: a szalonka olyan, mint az olajozott istennyila. Ha megpillantották, azt mondhatják: ez “volt”! A szalonka. Mielőtt meglátják, akkor kell rálőni. A vadász felismeri a hangjáról; pisszeg, korrog, a hangra emelik a fegyvert, nem a látványra.
Öreg vadász vagyok, egyetlen egyszer lőttem egy példányt. Nem is láttam sokszor. A feleségem szalonna szeletbe csavarva sütötte meg, alig 10-15 cm volt, ötön ültünk köréje. Mindenestől megehető, nem is kell kibelezni, mert válogatott magokat fogyaszt.
Mondom, én egyet lőttem. Aki 2-3 szalonkát lő, az már atyaisten.
Egyszer vadásztársaságban felolvasott a feleségem egy régi receptet: vegyél személyenként 4-5 szalonkát…
Na, volt erre nagy kacagás. Mert hát az manapság egy utópia.
Hozzászólások