Ez a szoba épp nekem való tanítás idejére. Mert elolvasni, átérezni, gyorsan megnézni valamit egy csupor kávé mellett össze-összejön, írni csak NÉHA, különösen akkor, ha valamelyik téma mélyebben megérint, érdekel. Ilyen volt a DE CE NU-MI VII fordítássorozata. Az általam eddig is ismert Berde Mária, Képes Géza és Franyó Zoltán fordítások mellé érdekességnek odakerült még kettő, megerősíteni eddigi megfigyelésemet. Mert aki műfordítói tintába mártja a pennáját, az sejtjein, mint rostán átszűri az eredeti alkotást, s azon átcsorogva akarva-akaratlanul hozzátapad vagy fennakad valami belőle. Érdekesnek tartom épp ennek kihangsúlyozására azt, hogy például németül a műfordító Nachdichter (utó- vagy újraköltő). A címek közül a Franyó Zoltáné tükrözi leginkább azt, hogy magához=ide hívja a költő a kedvest, s a Képes Gézáéhoz hasonlóan máshol nem érezhető türelmetlenséget is áraszt. Négy fordításban a FEMEIE nő, csupán egyben asszony, s ez a Berde Máriáé. S az sem véletlen, hogy ugyanebben a fordításban a harmadik strófa ott rejti a palástolhatatlan anyaságot, pedig hiszem azt, hogy tudatában volt annak a fordító, hogy férfiú sorait dolgozza át, csakhogy átfolydogált minden szó finom asszonylelkén, s emiatt, míg a többiek fölemelik, felkapják, átfogják, ölelik a kedvest, Berde Mária karjaival átkulcsolva óvja őt. A Franyó-féle fordításban a kedves megszólítása (iubita mea=szerelmesem) közelebb áll kissé az eredetihez, mint a többi, ahol különben ugyancsak találóan, de a lelkem, életem, kedvesem, angyalom a gyakori. Csodás mindegyik, mert az eredeti is az. Nem tudok választani. Ha kötelező lenne, akkor talán mégis a Berde Máriáé mellett döntenék, könnyen rájövök, hogy miért. Az is érdekes, hogy hogyan alkalmazkodnak a fordítások az eredeti szövegre komponált zene üteméhez, hangsúlyához. A Berde Mária fordítása sehol sem sérti meg a prozódiát, természetesnek hat a magyar szöveggel is.
Két érdekes véleményt csatolok a műfordításról mindehhez:
REMÉNYIK SÁNDOR: A FORDÍTÓ
-Károli Gáspár emlékezetének-
(részlet)
Alkotni könnyebb: a szellem szabad,
A képzelet csaponghat szerteszét,
Belekaphat a felhők üstökébe,
Felszánthatja a tenger fenekét,
Virágmaggal eget-földet bevethet,
Törvénnyé teheti a játszi kedvet,
Zászlóvá a szeszélyt, mely lengve lázad,
S vakmerőn méri Istenhez magát…
Az alkotás jaj, kísértetbe is visz.
A fordítás, a fordítás – alázat.
Fordítni annyit tesz, mint meghajolni,
Fordítni annyit tesz, mint kötve lenni,
Valaki mást, nagyobbat átkarolva
Félig őt vinni, félig vele menni.
JANCSIK PÁL: A MŰFORDÍTÁSRÓL
A műfordítást énszerintem
az irigykedés hozta létre:
távoli társunk sóvárogni
kezdett a ritka, tiszta Szépre,
melyet egy másik alkotó
teremtett nyelve anyagából,
s bár névtelenül történt mindez,
tolvajlás volt ez a javából,
de példa arra is: a rút s rossz
(irigység és lopási hajlam)
végül mégis jót hozott létre
eme bábeli nyelvzavarban.
Hozzászólások