Ildikótól származik a következő írás:
A kappan, ha valaki nem tudná, az a kakas, amelyik „meg van fosztva a férfiasságától“.
Aki ismeri a kakas anatómiáját, aki bontott már kakast a konyhában, az tudja, hogy a „tojásai“ a keresztcsont mögötti tájékon találhatóak. A művelet tehát nem kis kockázattal jár. Vállalkozó kedvű népek révén egy alkalommal mi is megcselekedtük, amit ősapáink és ősanyáink is tudtak annakidején.
A párom egy alkalommal egy szép fehér kakast megetetett pár szem pálinkában áztatott búzával, majd lábára fektette, kitapogatta a kereszttájékhoz legközelebb eső lágyrészt, egy kis tisztogatás után megtörtént a metszés, majd a mutatóújjal óvatosan kitapintotta amit keresett, s egyiket a másik után kiemelte.
Ezután jött a varrás, a fertőtlenítés, ill. meg kellett kicsit kurtítani a szakállt és a taréjt is, s az “úr” egy kis pihenés után mehetett az övéi közé. Pár nap múlva már kutya baja sem volt.
S most figyeljetek: egy este, amikor nyugovóra tért a baromfinép, a mi hófehér kappanunk alá csirkéket tettünk. Szépen rájuk ültettük őkelmét, betakargattuk az apróságokat a nagy szárnyakkal, s hagytuk őket együtt elaludni.
Reggelre úgy ébredtek, mint “apa és gyermekei”.
Egy másik alkalommal így ír Ildikó:
Bizony, előfordul néha, hogy a kotló nem fogadja el a csibéit. Hol azért, mert a színük nem tetszik neki, azaz pl. a fehéreket elfogadja, de a feketéket nem, vagy ki tudja még miért. Ilyenkor leleményes őseink, akik tudták, hogy a kotlónál jobb nevelője mégsem lehet a csibéknek, egyszerűen összevarrták a nyakaskodó anyuka szemhéját pár napra. Csak addig, míg el nem fogadta gyermekeit. A kényszervakság megszűntetése után már úgy szerette kicsinyeit, mintha soha, semmi kifogása nem lett volna ellenük.
Hozzászólások