Én szeretek mindent kipróbálni. Senki nem hitte el, hogy komolyan gondolom a (léggömbös, vagy ejtőernyős?- nem is tudom pontosan hogy nevezik) repülést a nyílt tenger fölött. Egy személynek 30 euróba került, két személynek ötvenbe. Hiába csaltam enyéimet, hogy kisérjenek el, fizetem én a repülést, nem akadt társ. (Azt hiszem féltek.) Így egyedül vállakoztam a kaladra.
Nós, Mama maradt a csomagokkal s négyen kísértek. Ferkó filmezett, Marika fotózott. Ők alkották a stábot, Erika meg az izguló, drukkoló nézőközönséget. Tata segített felmásznom. Nem, ez a kifejezés túl szép arra a kínlódásra, ahogy én felkerültem a derekamat csapkodó hullámok közül a vízibiciklire. Vagy a csuda tudja annak is mi a neve, mert nem lábbal hajtják, hanem motorral müködik. Inkább vízi motorbicikli. Azzal repített be a fiatalember a hajóhoz, amibe át kellett szállnom. Na, az is egy kész cirkusz volt. Egyik lebegő járműből kellett volna csak úgy átlibbenjek, átugorjak a másik lebegő járműbe. Benn a tengerben, jó messze a parttól. Hát az nem ment!
De aztán néhány kemény férfikéz megmarkolt s áthúzott. Nem lehetett egy épületes látvány, hallottam is némi kuncogást a hajóban ülők részéről, de mikor végre fenn voltam, s nagy szuszogások közepette lehuppantam a padra (amitől megsúgom, kissé meglibbent a jármű), s bizonyítványomat magyarázva azt mondtam, hogy én Oma vagyok, egyszerre megváltozott a helyzet.
Attól kezdve én voltam a nap hőse. Utánam repült még két fiatalember, de nekik mondhatom semmi sikerük nem volt, mert én mindent learattam. Igen, én arattam le minden sikert. Mindenki engem nézett, mosolyogva. Nem gúnyosan, hanem kedvesen, elismerően. A tekintetük azt fejezte ki, hogy brávó! Brávó, Oma, brávó!
Enyéim nem is látták a partról szabad szemmel, hogy mi történik velem, oly messze zajlottak az események, de figyeltek a fényképezőgép és filmezőgép teleobjektívjével, akár egy távcsővel. Sőt még én is viszontláttam később az “ekcsönt”, mert rögzítették a gépek.
Hozzászólások