Ki se pihentem a padon a fáradalmakat, máris kezdődött a műsor. Velem, a főszerepben. Hagytam magam lekötözni, s élveztem, igazán élveztem felemelkedni, majd odafenn egy 2-3 újjnyi szélességű szíjon ülve, felemelt kezekkel fogantyúba kapaszkodva, repülni. A hajóból a személyzet tagjai erősen figyeltek, le nem vették rólam a szemüket, hogy nem-e leszek rosszul, hisz nem voltam ám egy mindennapi eset, s felemelt hüvelykujjal egyre intették, hogy szuper. Szuper! Én nem tudtam visszainteni, mert kapaszkodnom kellett. De talán látták, hogy bólintok, jelezve, hogy minden oké, nem vagyok rosszul. Dehogy voltam! Ellenkezőleg. Élveztem a helyzetet. S rettentő büszke voltam, hogy mire vagyok képes. Fürdőruhám fölött egy vastag mentőmellény volt rámszíjazva, gondolom azért, ha netán belehuppannék a tengerbe, hát az fenntartson. Jobban mondva felhozzon a mélyből a felszínre. Hogy élve-e, vagy halva, az már más kérdés.
A legfontosabb kellék mégsem a mellény volt, hanem – ki gondolná!- a szemüvegem. Nélküle, vakoskodva valószínűleg fele annyira se élveztem volna a helyzetet. Az emberek a parton színes hangyáknak néztek ki, a hegyek apró domboknak, a végtelen tenger pedig csalogató puha dunnának, amibe ha (édes Istenem!) netán belehuppanok, meg se ütöm magam…
Egyetlen dologtól féltem, nehogy elkapja a görcs a lábamat, mert még jelezni se tudtam volna, hogy gyorsan-gyorsan húzzanak le a felhők közül. Ezt most idézőjelben mondtam, mert se felhők nem voltak az égen, se olyan magasba nem emelkedtem.
Mikor leszálltam (na nem magamtól, hanem visszahúztak óvatosan, csendesen újra a hajóra), a jelenlévők megtapsoltak. Szószerint. Én meg ragyogtam az örömtől. Az élménytől. A sikerélménytől.
Utánam a két fiút engedték fel, de őket mégcsak nem is figyelte a személyzet. Csak én, hogy jé, vajon én is olyan magasan voltam?!…
Ahogy lejárt a műsor, egy harmadik vízijárműbe segítettek át szintén azok az erős férfikezek, akár egy hímestojást, az meg kirepített a tenger szélére. Ott egy csúzda szerűségen leszálltam/csúsztam a nyakig érő vízbe, ahol két férfi kifogott s menyasszonyként vezetett ki a szárazra. Mutatták közben, hogy nézzek oda a partra, mert filmeznek. Úgy van, ott vártak rám az enyéim. Fülig érő szájjal üdvözöltük egymást. Ők megkönnyebbülve, én meg sikertől dúzzadva.
Na, milyen volt?
Szuper! Szuper!!!
Ez volt a legnagyobb krétai élményem. A kezeimen, lábaimon keletkezett kék foltokat, a hősiesség dícső jeleit egy hétig hordtam. Aztán lekerültek napirendről.
De az emlék, az megmaradt!
Hozzászólások