Mikor kis ovodásként magamra maradva válogathattam a filmes/rajzfilmes kazetták közül, a mondák a magyar történelemből kötött le. Habár nem animációs 3D rajzfilm kategória és tele van történelmi hivatkozásokkal. Aztán amikor a filmekhez értem, az Egri csillagokat néztem számtalanszor. Ekkor tájt alakulhatott ki bennem vágyként vagy inkább életcélként, hogy a végsőkig szolgálni akarom a nemzetemet.
Kamaszodva, ahogy megértettem, hogy miért élek Romániában, a trianoni csonkításban csak a más népek, hatalmak gazságának a vigyorát láttam. Az emberi jogok, humanista igazságosság szólamai között nem volt honnan alázat, hogy ezt bensőleg is elfogadjam, lázított. Kíváncsiságból elkezdtem olvasni a magyar nemzeti oldalról is megvetett Szálasi “nemzetvezető” hungarista gondolkozását. A végletekig meg volt győződve, hogy Magyarország feldarabolásának stabilizálása nem következhet be, reménytelen helyzetből kezdett, de nem tudta feladni a reményt. Minden csodafegyver várás, kitartás ellenére hova tovább, csak nagyobb romlással és veszteséggel maradtunk. Mégis, ha valaki, akkor ő a végsőkig ellenállt, hitt és kitartott a magyarság mellett. Ezért elfogadtam a nemzetvezető címét, habár nem keveredtem bőrfejűek vagy mások közé, a magam módján, hungaristának tartottam magamat. Mindaddig, amíg egy gondolat, pontosabban egy igevers a Bibliát olvasgatva szöget nem vert a fejemben: „Senki sem szolgálhat két úrnak, mert vagy az egyiket gyűlöli, és a másikat szereti, vagy az egyikhez ragaszkodik és a másikat megveti”.
Isten kihívott a hungarista gondolkozásomból, megtérést adott, az által is, hogy őt tehettem első helyre, megújult a gondolkozásom, és új szemléletet ültetett belém. Így lehet az, hogy már egyetemistaként visszatetsző volt számomra az a március 15.-ei református istentisztelet, ahol az imádság, ének és igeolvasás össze lett csapva, csak, hogy hosszan nézhessük, hallgathassuk a kivetített különböző magyar, székely, Máriás himnuszokat, szózatot, mindent… amivel csak a lelkész elképzelhetőnek tartotta a magyarságunk imádatának művelését? Temesvári gyülekezetbe jártam, így egyszer Tőkés László, nemzeti hősünk igehirdetését is hallhattam, amiből azt szűrtem le, hogy a nemzet szeretete előrébbvaló mindennél, hit testvéreink azok, akik a magyarságot előbbre tartják az üdvösségük munkálásánál, és akiktól óvakodnunk kell, azok, akiknek csak Isten szent. Szédülni kezdtem: Mióta az eszem tudom nem állhattam a liberális nemzetietlen gondolkozást, de az, amit eddig konzervatív nemzeti oldalként nagyon is magaménak tartottam, attól tehetetlenül távolodtam.
Az egyensúlyra találásomban J. Gresham Machen a “Keresztyénség és liberalizmus” című könyvébéből kaptam fogódzót, rálátást a Krisztus biztos fundamentumán alapuló (hitvalló) református szemléletetre. Megértettem, hogy konzervatív valóban az, akinek a központi értéke tényleg örök, vagyis Isten. Jó tudatosítani, hogy a nacionalizmus is liberális eredetű. Ennek nagy jelentősége van abban, hogy mit tartok végső jónak, miben keresem, hogy igaznak bizonyuljak, mi az, amit meg akarok ragadni, mi az ami számít. Parafrazálom Pált a Filippi 3-ból: Mert mi vagyunk a konzervatívak (körülmetéltek), akik lélekben szolgálunk Istennek, és Krisztus Jézusban dicsekszünk, és nem a nemzetben (testben) bizakodunk.
Pedig nekem a magyarságomban is van miben bizakodnom, ha valaki úgy gondolja a magyarságban bizakodhat, én még inkább: a székelyek közül való magyar vagyok, magyar a magyarok közül. Hitvilágában a magyar identitással leginkább összefonódott, református népegyházban kereszteltek meg. Nemzet szeretetem tekintetében hungarista, buzgóság tekintetében az Erdélyi Magyar Ifjak szervezetének egyik helyi alapítója voltam, meg a katolikus és református egyházak ifjai közt is feddhetetlenül tevékenykedtem. De amik nekem egykor nyereségek voltak, azokat kárnak ítéltem Krisztusért. Sőt most is kárnak ítélek mindent Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének gazdagsága miatt, akiért kárba veszni hagytam és szemétnek ítélek mindent, hogy Krisztust megnyerjem, és benne olyannak bizonyuljak, mint akinek nincs saját igazságom a magyarság szolgálatából, hanem a Krisztusban való hit által van igazságom, Istentől való igazságom a hit alapján.
A helyes nemzeti önértékelés nem annyi, hogy merjünk nagyok lenni, bízzunk magunkban, támaszkodjunk csak a magyarság megtartó ideáljába, segítsünk magunkon és Isten is megsegít, a cél szentesíti az eszközt… Körbe nézünk és azt mondjuk, nem vagyunk olyanok, mint a többiek, mert mi inkább vagyunk valakik… A helyes önértékeléshez és felemelkedéshez azt hiszem csak az Úr tud elvezetni, általa tudjuk elmondani, hogy Isten kegyelme által vagyunk, akik vagyunk és ha kitartóan megragadjuk a hozzánk való kegyelmét abban örülhetünk, mert az nem lesz hiábavaló, gyümölcstelen, de bármilyen jót is teremjen számunkra, már nem a magyarságunkkal dicsekszünk, hanem Istennek a velünk való kegyelmével. Az örökölt hiábavalóságtól Krisztus által szabad vagyok, Igéje és Szentlelke által belekapaszkodhattam, hogy új szívet adjon, kegyelméből teljességre igyekvőt… Pál azt mondja, hogy így kegyelemből bizony többet munkálkodott, mint a többi 12 apostol együtt véve. Sajnos nem mondhatom, hogy a magyarságért égő, de megtért ismerőseimre jellemző, hogy teljességre igyekezzenek Krisztusban, vagy csak kevés a valóban új szívet kapott közülük, de örülnék ha a 13. lehetnék közöttük .
Továbbra is szeretem a nemzetemet, Pál is azt mondta az üdvösségét is odaadná, ha ezzel a zsidóságát megtérésre indíthatná, de nyílván lehetetlenség, csak érzékélteti, hogy nem a szeretete lett kevesebb benne a nemzete iránt, hanem találkozott közben Istennel, aki felnyitotta a szemét, hogy elhibázott a bizakodása, így a buzgósága is. Jó érzés a magyarsághoz, az erdélyi kisebbséghez tartozni a göröngyös történelmünkkel együtt. Ettől is színesebb, gazdagabb Erdély. Isten szereti a sokszínűséget, viszont ennek a sajátosságunknak a szeretetéből is tudunk mi fonákságokat előhozni. Az egészséges nemzeti együttérzésből könnyen lehet bálványozás, ami csak saját torzításaink fenntartásában segít. Ezt az identitást aztán már észre sem vesszük, hogy mindennél szentebbnek tartjuk, és eltörpülnek a tévedéseink, bűneink, és képtelenek vagyunk belátni, hogy nemzetiségünkben bizakodni az odatett legjobb emberi képesség, végsőkig kitartás mellett is hiábavalóság, nem elég, és nem tud megszabadítani. Nem így Isten, akinek minden nap ünnepet tarthatunk az Ő szabadításáért.
Íme, Isten az én szabadítóm! Bízom és nem félek, mert erősségem és énekem az ÚR. Az ÚR szabadítómmá lett. Örömmel merítek vizet a szabadulás forrásából.
Ézsaiás 12,2-3
Hozzászólások