Egy darabig néztem leengedett fényképezőgéppel kezemben, hogy mit csinál.
Akkor arra lettem figyelmes, hogy ő is néz engem, hogy én miért nézem őt.
Akkor felhúztam szemöldökömet, mire ő még figyelmesebben nézett, hogy vajon miért tettem.
Hirtelen apró fénysugár csillant meg szemeiben. Akkor megéreztem, hogy nyert kártyám van.
Intettem, hogy lefényképezhetem?
Bólintott.
Kattant a gép.Ő meg szentelte tovább a földön ülő leány előtti ételt.
Még figyeltem egy darabig, aztán a másik oldalról is lefényképeztem őket. Pillanatra felnézett, jelezve, hogy OK.
Akkor végzett a szenteléssel. A lány elment, ketten maradtunk. Mély barna szemeiben táncolni kezdtek apró fények.
England?
No, Deutschland.
Aha.
Valamit kérdezett angolul. Nem értettem. Marikának (aki távolabb nem a lényeget fotózta, vagyis minket, hanem valami szobrot), egy „pssssz“-el jeleztem, hogy jőjjön gyorsan oda.
Hallgasd csak, vajon mit mond?
Megismételte a kérdést.
Kérdezi, hogy tetszik-e neked Thaiföld.
O, yes, válaszoltam, magamtól, lelkesen.
Akkor megint mondott valamit Marikának, hogy fordítsa le.
Mit mondott?
Láttam Marika arcán a meglepődést.
Mit mondott?!
Azt, hogy ha akarsz, ittmaradhatsz a kolostorban egy évre.
(Ez lett a nap poénja)
Marikám, könyörgöm, csinálj egy fotót rólunk !
Igen, hajlandó volt. Intette hova álljak (mezitláb voltunk mindketten), mellém állított egy nagy vázát tele fehér lótuszvirággal, majd ő is beállt a képbe.
Kattant a gép.
Thank you and bye! (Kezet fogni nem lehetett).
Akkor még az ajtóból visszanéztem és diszkréten (alig)búcsút intettem.
Kővéváltan nézett utánunk.
Ennyi volt.
Hozzászólások