Az alkudozás Egyiptomban természetes jelenség. Meg is vetik az olyan vásárlót, aki nem áll le alkudozni, hanem azonnal kifizeti a mondott árat. Könnyedén, vidáman, humorral, szinte játékosan teszik. Aki nem hajlandó megtenni, az néha borsos árat kell fizessen a vásárolt áruért. Még a kiírt fix árakkal rendelkező nagyárúházakban is “dívik”.Hogyan kell alkudni? Az eladó mond egy árat. Annak a felét illik ígérni. Utána az eladó valamit leenged, a vevő meg keveset rátesz, és így tovább, egyre inkább közeledve egymáshoz.
De ha az ember megköszöni s továbblép, utánaszól az árus, és holtbiztosan egy kisebb árat kér. Az új ajánlat megközelíti az ígértet. Végül mindketten elégedettek lesznek. A vevő boldogan könyveli el, szorongatva kezében a vásárolt csecsebecsét, például egy Nofreteti szobrocskát, hogy megspórolt magának ennyit és ennyit. Pedig nem úgy van, ez ábránd, mert az alkun mindig az eladó nyer.
A boltos általában megkínálja a vendégeit kávéval, teával, ami még nem jelenti azt, hogy kötelező is nála valamit vásárolni. Ez csupán udvariasság részéről.
Mivel szinte minden apró szolgáltatásért, meg fotózásért tartják a markukat baksisért, ezért az ember kezeügyében sok aprópénz kell készenlétben legyen.
Emlékszem, egyik nap Luxorban valami motorcsónakos átkelővel mentünk át a Nílus másik oldalára. A vízárammal ellentétben haladva kb tíz percig tartott az út. Mondanom sem kell, számomra egyáltalán nem volt egyszerű dolog be és kiszállni abba a vízi járműbe. Kiszálláskor én maradtam utolsónak. A többiek könnyedén kiugráltak, nekem nehezebben ment.
Nyújtotta a kezét Pali a partról, hogy kisegítsen, de ugyanakkor nyújtotta az a fiúcska is, aki előtte szedte össze a pénz a csónakon. Az ő kezét fogadtam el, puszta udvariasságból. Mint kiderült, nem elégedett meg a köszönettel, tartotta rögtön tenyerét, kérte a baksis. Kellett nekem! Nem is gondoltam ilyesmire, azt hittem hozzátartozik a szolgálathoz. Pali persze mosolyogva fizetett neki, hisz végeredményben csak apró pénzről van szó és ha megszokja az ember, nem is tűnik kéregetésnek, inkább csak helyi szokásnak.
Az egyiptomiak imádnak telefonálni. Egyrészt mert lusták levelet írni, másrészt mert a helyi beszélgetések rendkívül olcsók, szinte ingyenesek. Órákig ülnek a telefonon.
A postaládáik szokatlanok. Három különböző színű postaláda áll egymás mellett: vörös a hagyományos, zöld az expressz és kék a légiposta doboza. Európából kb egy hét alatt érkezik meg Egyiptomba a levél, de ellenkező irányba gyorsabb halad, három nap alatt ér Egyiptomból Európába. Igaz, a három napból lehet három hónap is! Ezért nem küldtünk haza képeslapot. Nem is vásároltunk, inkább fotóztunk. Rengeteget.
Az egyiptomi bélyegek különben nagyon szépek, a bélyeggyűjtő látogatók örömére. Az ókori műemlékeket ábrázolják.
Hozzászólások