Alma, az Innsbruck-i bébi (mit bébi, hiszen már nyolc hónapos!) első ránézésre olyannak tűnik, akár a többi korabeli „fiatal hölgy“. De hogy páratlan, azt nemcsak a nagymamája (aki az én barátnőm) állítja, hanem most már én is.
Igaz, hogy Alma beszélni nem tud, járni nem tud és fogatlan (ám nagyon nyálazik), de:
– Nyolc hetes korától úszik! A bébi-úszók „haladók“ csoportjában „edz“.
– Szintén nyolc hetes korától jogázik. S nagyon élvezi a bébi-joga heti két óráját, amelyből félóra az övé, egy óra az anyukáé s a végén fél óra közös lazítás.
– Figyelem, most jön a lényeg! Alma már csókolózott fiúval! Ez nem vicc.
Ők ketten szemet vetettek egymásra, s a többi 15 gyerekkel mit sem törődve, egymás felé kezdtek kúszni, gurulni, ahogy tudtak. Közel érve előbb megszaglászták, majd arcukat összeérintve, “kóstolgatni” kezdték egymást.
Az anyukák közben ugrásra készen figyelték a fejleményeket, ha kell, tudjanak rögtön közbeavatkozni. Nem kellett. “Falták” egymást és kedvükre volt az élmény. Az odaadás “tetőpontján” meg kicserélték cuclijukat…
Alma különben nagyon hasonlít az apukára. Ami állítólag természetes. Nem is tudtam, hogy hogy a törzsfejlődésünkre, az emberiség törzsfejlődésére vezethető vissza.
Egyéves korukig az összes bébik az apukájukra hasonlítanak. Utána megváltoznak az arcvonások. Ennek így kellett lennie egészen napjainkig, amikor laborvizsgálatokkal bizonyítják (ha szükség van rá!) az apaságot. Régen ilyen lehetőség nem létezett. Az apa arról tudta, hogy a gyermek az övé, hogy hasonlított rá. S akkor jogosan elfogadta sajátjának. Ha nem így volt, megtagadta, sőt el is pusztíthatta. Joga volt hozzá.
Alma esete bizonyítja, hogy ez napjainkban is fennmaradt fejlődési jelenség.
Nem csoda tehát, hogy ő az apuka szemefénye, aki nagyon megijedt, amint meghallotta mit “művelt” a lánya a bébi-joga kurzuson.
Hozzászólások