Volt még nekem olyan vágyam is, amit megpróbáltam megvalósítani, de nem sikerült, így örökre lemondtam róla. Szerettem volna teveháton utazni, vagy tevegélni. (Nem lovagolni, hanem tevegélni.)
Egyiptomban lehetőségem lett volna rá. Előttem álldogált a hatalmas állat, amitől bevallom megijedtem, mert közelről nem volt ám olyan romantikus, mint a képeken látottak, ahogy bandukolnak a sivatagban. De legyőztem idegenkedésemet (hogy ne nevezzem félelemnek), hisz másokat sem evett meg, különben sem emberevő. Meg Pali is bátorított (bár előbb csóválta a fejét, nahát ez az Édes, mit akar tenni!) de végülis nem sikerült. Sajnos. Nem sikerült.
Pedig meg is egyezett Pali az állat gazdájával a teveháton való sétálás árát illetően, de én képtelen voltam megtenni. Azon egyszerű oknál fogva, hogy nem bírtam annyira felemelni lábamat, hogy áttegyem a teve hátán. Nem, még kapaszkodva sem. Bár, odaállt, intette a vezetője, hogy próbáljam meg, ő majd segít, de legyintettem, hogy semmi remény, hisz egy 14-15 éves gyerek volt. Egy beduin fiúcska.
Ment helyettem az unokám, Andrea, akit az apja könnyedén felkapott s felemelt a teve hátára. Én helyette odaléptem egy tarka ruhákba burkolózott, felékszerezett, kisgyermekét a kezében tartó beduin nőhöz (talán a fiú anyja lehetett, ki tudja), hogy lencsevégre kapjam. Kitünő fotótémát láttam benne, s hogy valóban fotózás végett állt ott, abból derült ki, hogy néhány kattintás után nyújtotta a tenyerét, kérve a baksist.
Ő volt az első, utána már megszoktam, hogy Egyiptomban mindenkit meg kell fizetni, akit lefényképezünk. Kivétel nélkül mindenki követelte: baksis, baksis!
A mai napig is sajnálom, hogy nem figyeltem meg a teve viselkedését, az arckifejezését, bár nem tudom, hogy tükröződik-e arcán a lelkiállapota, pl az öröme, hogy “pihesúlyomat” nem kellett cipelje (jó arcot vágva hozzá). Vagy sajnálata, hogy nem teljesült kívánságom. Esetleg megvetése, hogy nahát ez az osztrák milliomos dáma (mert engem valóban annak képzeltek Egyiptomban, osztrák milliomosnak!) nem képes áttenni hátamon a lábát.
Szóval nem tudom milyen hatást váltott ki a tevében a sikertelen kisérlet. Oly messze volt a feje a púpjától, ami mögé felülnöm kellett volna, hogy nem láttam arckifejezését.
Kár, mert arról értesültem, hogy a tevék érzékeny, sőt melankólikus állatok (ki gondolná róluk), akik még sírni is tudnak. Gazdáik becéző szavakat mormolnak nekik.
Emlékszem a legényke is veregette a vállát. Vigasztalta? Biztatta?
Hozzászólások