Engedjétek meg, hogy itt köszöntsem az Anyákat, akik az élet tüzének hordozói, akik nélkül nincs emberi élet a földön.
Sajnos én már csak emlékező sorokat tudok hozni ide Anyámról két korábban írt versemben.
SZÉTHULLT PERCEK
Régmúlt idők ebédcsalogató
melegségével öleltél át.
Kendőd lehullt, hajadban éreztem
az ételgőz kapros illatát.
Fényt terített szemed, csillagabroszt,
csak nekem, míg mosolyod kigyúlt.
Feltálaltad sorsodat, úgy vártál,
mint Isten a tékozló fiút.
Így érkezem hozzád éveken át,
mint egy sóhaj, mint egy gondolat,
gyökeréhez visszahajló ágként,
hogy táplálj, enyhítsd a gondomat
s hallgass meg a szótlanság zajával,
megcsókoljam fáradt kezedet,
s összerakjam neked kárpótlásul
napokká a széthullt perceket.
VIRÁGOK
Anyám virágokról álmodott,
szívében őrizte a tavaszt,
hiába cibálta jeges szél
a hóba fúlt zörgő ágakat
s visított be az ablakrésen
zord ezüstje a morcos télnek,
arcán rózsák mosolya nyílott
reggelente, mikor felébredt
Kötényében hozta a napfény
harmatillatát lábujjhegyen.
Lerázta rólunk a zúzmarát
s úgy nevetett, mint egy gyerek.
Ébredt a nyikorgó, öreg ágy,
táncolt, szökellt a hópihe-had.
Kereste a négy kölyöklábat
a gyűrött nagykabátok alatt.
Ki törődött ott faggyal, téllel?
Csillagszemét az ég csókolta,
virágtestével hajolt fölénk,
hogy összefogjon egy csokorba.
Közben mesélt, hogy szép a reggel,
mert friss hó hullt a Körös-gátra
s kinyílott ablakunkban Isten
kristályba lehelt jégvirága.
Már egyre többször gondolok rá.
Keresem őt, ha éget a láz
s a hajnalok fénye felébreszt,
hol az utca, a tér, hol a ház,
a süvöltő tél, a vad folyó.
Látom anyám, ahogy álmodik
virágokról a csillagok közt.
valahol… mindig… tavaszodik.
(Seres László. Nagytarcsa)
Hozzászólások