Átutazóban

Ködös reggelen szálltam hajóra,
Gyászban indultam a hosszú útra.
Anyám lelke a túlsó partról nézte,
Merre kanyarog hajóm füstje.
Ágyúk dörögtek, s míg égett a világ,
Páncélhajóm az árral úszott tovább.
Útitársaim: szeretet, fény,
Aggódás, fájdalom, öröm, remény,
Együtt éljük meg a nagy átutazást,
Idő tarsolyából mit kimérnek ránk.
Naplemente fénye pereg a vízre,
Hajóm ring, s a fáradt csendben
Csillagoknak pengetem dalom,
Míg a parthoz közeleg öreg hajóm.
M.Simon Katalin, 2009.

Az átutazóban c. versemhez:
Öntudatra ébredésem pillanatától kezdve nehéz volt számomra elfogadni azt a tényt, hogy édesanyám az én születésemkor fellépett komplikációk miatt távozott örökre az élők sorából. Számtalanszor foglalkoztatott az a kérdés, vajon melyek lehettek utolsó gondolatai, mielőtt végleg elhagyta a földi világot? Volt nekem egy drága jó keresztanyám, apám testvére, és egy drága jó nagyanyám, édesanyám részéről, akik gyermekkoromban mindig azzal biztattak, hogy a menyországból lát engem és vigyáz reám édesanyám. És most, amikor nemsokára 70. életévemet töltöm, ebben a versben emléket állítottam születésem pillanatának, felidéztem az utamat kísérő gondolatokat.