Szerző: HP | feb 19, 2013
Függöny mögött
Heti útravaló Müller Pétertől
Egy-egy mondat néha többet ér, mint száz könyv. Egy érzés- és gondolatmagocska megtermékenyít, a tiéd lesz, és segít élni. Jobban megismered önmagadat, a társadat – és talán az életedet is. Müller Péter minden héten ilyen “lelki útravalót” ad.
Az nem “örök igazság” – csakis a mai nőknek szól. Évezredeken át nem önérzetre nevelték az asszonyokat, hanem szolgálatra, alázatra és odaadásra, ami rendben is lett volna, mert nincs az életben nagyobb érték, mint a szolgálat, az alázat és az odaadás. Nem csak a nő – a férfi számára is. A baj ott van, hogy férfiak visszaéltek ezzel.
Szolgálni csak egy királyt szabad – zsarnokot tilos. Vagy elvontabb formában: szolgálni csak az Igaz Istent szabad, bálványt tilos. Mivel manapság nincsenek bennünk, férfiakban királyi értékek, visszaélünk a nők alázatával, és ezt nem szabad tűrni. Olyan időket élünk, amikor egy nőnek önmagában kell megtalálnia a centrumát és nem a másikban. Sajnos.
Nem teheti az életét a férfi tenyerébe, mert az már régóta nem férfitenyér. Egy gyenge, bizonytalan, önző, gyáva és a vágyaitól űzött ember tenyere. Hiába mondja, hogy szeret, ha kiderül, hogy még önmagát se szereti.
Amíg a férfiasság mintaképe ez a püffedt Egó – óvakodni kell attól, hogy akár még egy háromperces páros táncban is elveszítsd az egyensúlyodat.
Tudom, hogy amit mondok, az nem örök érvényű igazság. Nem is helyes. Sőt, tudom, hogy te sem érzed jól magad, ha nincs valakid, ha nem adod oda magad valakinek, akiben bízol, akit tisztelsz – aki szeret, és akit te is szeretsz. Mégsem engedheted el a középpontodat – vagyis magadat. Fontos, hogy bízz magadban – magányban és párkapcsolatban is.
Vihar van. Ilyenkor piros jelzés van érvényben, ami más magatartást kíván. Ugye tudod, hogy minden rosszban van valami jó? Nem árt, ha megtalálod önmagadat, s ha sikerült, és egyensúlyban vagy, akkor lehetsz odaadó és alázatos – csak vigyázz, hogy tánc közben a lábaid a földön maradjanak. Mert szeretsz repülni, tudom. Minden nő szeret a másik karjába omlani. Ez mindig így volt, s így is marad, de manapság vigyázni kell, mert nem biztos, hogy a másik elkap. S ha elkap, nem biztos, hogy meg is tud tartani.
Valaha, ha azt mondtad, “Uram” – a férjedre gondoltál. Ma inkább gondolj önmagadra!
Olvasd el, és hagyd magadban megérni. A népmesékben a szülők csak néhány pogácsával és egy-két gondolattal bocsátják útra gyermekeiket. Azokkal a gondolatokkal, melyekről tudják, hogy fontosak, és csakis az övék.
“Élj egyedül, vagy akár a legjobb házasságban, elsősorban magadban bízz. Ne Királyné légy – hanem Királynő.”
Szerző: HP | feb 14, 2013
Nagy D. Éva: Ha…
„Aki a babáját igazán szereti, akármilyen jeges eső esik, mégis felkeresi“
(népdal)
Ha elmennél utánna a világ végére is, a jéghegyen túlra, a poklok fenekére,
ha mindezt nem csak mondod, nem csak hiszed, hanem meg is teszed,
akkor igazán szerelmes vagy.
Ha nemcsak a hétfejű sárkánnyal, hanem saját apró szörnyecskéiddel is szembeszállsz érte,
ha nem érdekel mások véleménye,
ha egyáltalán nem érdekel rajta kívül más,
akkor igazán imádod.
Ha nincs érdek, kapzsiság, nincs más csak Ő ,
akkor igazán kell neked.
Ha minden szívdobbanásod az Ő nevét mondja ki,
ha még álmodban sem csalnád meg,
ha csak akkor van rend a világban, ha a kezed a kezéhez ér,
akkor igazán az övé vagy.
Ha akkor sem hagynád el, ha hirtelen megváltozna, beteg lenne,
akkor igazán szereted.
Az igazi szerelem, bár nem ég mindig a legnagyobb hőfokon, mindig újra éleszthető,
talán átváltozik szeretetté, tiszteletté, féltéssé,
de sohasem múlik el.
Seres László:
Elmondhatnám
Elmondhatnám neked… ékes szavakkal
vágyaimat
gyöngyfüzérbe fonva
önfeledten
ha merném
ahogy érzem azt
mert öröm a könny
s gyönyör a seb
mit szívemen ejtesz
kíméletlen
Elmondhatnám neked…újra… még egyszer
gyötör a vágy
tép feszít éget
lecsap rám s elpusztít
ha csak látlak
Elmondhatnám… de mondd… mi szükség van rá
ha nem szeretsz
hogy téged
holtamban is
felépítselek
Másnak
Szerző: HP | feb 12, 2013
Horváth László, Kanada:
A tegnap este “kezembe” került a Kényszerleszállás eBook változata s végre elolvastam.
http://piroska.jimdo.com/könyvek/
Most szinte 12 év távlatából végigolvasva nehezen tudom magam drámai lelkiállapotba helyezni s átérezni azt amit azon a szeptemberi napon érezhetett egy kényszerleszállás foglya.
Valószínű, hogy mikor én a fekete rádióhírekre ébredtem reggel hatkor vancouveri idő szerint, akkor HP még a felhők fölött lehetett valahol az Atlanti óceán közepén, együtt azzal a több száz repülővel s több tízezer utassal, akik bosszankodva elégedetlenkedtek azon mesék miatt, amikkel a repülök személyzete etette őket, hogy a pánikot elkerüljék. Csak leszállás után tudták meg az igazi okot de akkor már késő volt pánikolni. Annyival stresszesebb lehetett ez az otthon maradott, de tudósítottak számára. Az a hír, hogy szerencsésen leszálltak Halifaxba s nem Pakisztánba, az megnyugtathatott minden higgadt gondolkodót, míg az apró kis kalandokra vágyó hobbiutazónak elkezdődött az érdekes, a nem forgatókönyv szerint pergő vakáció. Jó hogy olyannal történt, aki le is akarja s tudja írni. Kíváncsi vagyok hány személyes történet került papírra ennek kapcsán. Nincs kizárva, hogy valaki már lefektette egy ilyen gyűjteménynek alapjait.
Köszönjük, hogy megosztotta velünk kalandjait. Most én is többet tudok Halifaxról, a “szomszéd” városról, no meg dicsekedve mesélhetem, hogy van egy ismerősöm, akinek személyes tapasztalatai vannak a 9/11-ről.
Csak úgy mellékesen megállapítom, hogy HP azért nem lehet nagyon elégedetlen a sorssal, ha egy év leforgása alatt Egyiptom, Párizs, Kanada és USA inspirálhatta írásra. Hogyan kell ezt csinálni?
A receptet szívesen fogadom.
Szerző: HP | feb 10, 2013
Sándor küldte az alábbi anyagot:
Nyáry Krisztián: Szinyei (Facebook)
Az 1873-as év fordulópont volt a 28 éves Szinyei Merse Pál életében. Befejezte a saját maga által is fő művének tartott festményét, a Majálist, és beleszeretett barátja gyámleányába, Probstner Zsófiába. Mindez Münchenben történt, ahová Jernyéről, a családi birtokról érkezett 1872-ben. Korábban már tanult festeni Münchenben és Párizsban, de apja kívánságára hazatért, hogy végre földbirtokoshoz méltó életet éljen. Lelkiismeretesen végezte a birtok művész életforma. Ennek ellenére minden bizonnyal betagozódott volna a Sáros vármegyei nemesi családok szokványos életébe, ha távoli rokona, Gundelfinger Gyula nem beszéli rá, hogy töltsön pár hónapot müncheni műtermében.
Gyula különös ember volt: katonatiszt, párbajhős, s emellett nem is tehetségtelen festő. Furcsa, pletykákra okot adó családi kapcsolatban élt. Két, húsz év körüli gyámleánya Probstner Zsófia és Mária városszerte híresek voltak szépségükről és modern életfelfogásukról. A 40 éves férfi egy szövevényes örökösödési vita miatt fogadta őket örökbe, de közben beleszeretett Máriába, akit nem sokkal Szinyei érkezése előtt feleségül is vett. Innentől négyesben jártak tárlatokra, társasági eseményekre és kirándulni. Zsófia nővéréhez hasonlóan vonzódott a művészetekhez és a művészekhez. Sokat látogatta a fiatal festőt műtermében, és végigkísérte a Majális születését, amelynek egyik modellje éppen nővére, Mária volt. A kép 1873 elején készült el, márciusban már ki is állították a müncheni Kunstvereinben. A festmény óriási sikert aratott, nem is annyira a közönség, mint inkább a festők körében. Szinyei úgy érezte, festő lett, ebből fog megélni, és nem megy vissza Jernyére gazdálkodni. Elküldte képét a bécsi világkiállításra, és megkérte Zsófia kezét. A következő levelet írta szüleinek: „Öröm és boldogsággal telt szívemet tárom fel előttetek: Én Probstner Zsófikát kit határtalan kiolthatatlan szerelemmel szeretek, ‘s kinek egész szívét ‘s leghőbb viszontszerelmét bírom, megkértem, mert mi egymás nélkül nem élhetünk. Esedezve kérem áldástokat ‘s beleegyezésteket, mert csak evvel lehet boldogságom teljes, tudom hogy ezt meg nem tagadjátok tőlem, mert nem akarhatjátok fiatokat egész életére szerencsétlenné tenni.” Apja nemcsak a fia festői pályáját tartotta komolytalan dolognak, de veszedelmes bohémnak gondolta az egész Gundelfinger-családot is, ezért csak azzal a feltétellel egyezett bele a házasságba, ha a fiatalok hazaköltöznek. Ehhez nem kellett különösebb rábeszélés, Szinyei képét ugyanis nem fogadták jól Bécsben, túlságosan magasra akasztották, ahol nem érvényesült, ezért a festő dühében visszakérte, és hazaszállíttatta.
Fél évvel a leánykérés után az esküvőt is megtartották a jernyei birtokon. Az itt tartózkodást ideiglenesnek szánták, Firenzében szerettek volna tartósan letelepedni, hogy Szinyei festőként kezdjen karriert. Már össze volt csomagolva 25 utazóládájuk, amikor Szinyei édesapja közölte velük, hogy nagyon beteg, és ha elköltöznek, sosem fogja látni születendő unokáját. Maradtak. Szinyei legfőbb modellje ebben az időben felesége volt. Készített róla egy sárga ruhás és egy vörös ruhás vázlatot is, de elégedetlen volt az eredménnyel. Végül 1874-ben az ideiglenes műteremmé alakított, paravánnal leválasztott szalonban lila ruhában festette le Zsófiát. A hátteret emlékezetből festette mögé. A Lilaruhás nőt már elég jónak ítélte ahhoz, hogy bemutassa a közönségnek. Csupa fanyalgó kritikát kapott, ki a sötét tónust, ki a műtermi árnyékokat kritizálta. Szinyei amúgy is hajlamos volt szívére venni a bírálatokat, de a kedvezőtlen fogadtatás és a birtok apja betegsége miatt rászakadó gondjai együtt már soknak bizonyultak. Eldöntötte, hogy abbahagyja a festést, és a Lilaruhás nő lesz az utolsó képe. „A családi boldogság mindenért kárpótolhatott volna. Ebben reménykedtem s egyelőre nem szándékoztam képekkel a nyilvánosság elé lépni. Lefestettem feleségemet, egy pár skitzet, (…) de munkakedvem mindig hanyatlott. Minek is fessek? Jobbat a Majalesnél úgy sem tudok festeni, az meg senkinek sem kell, – Hát nem festettem! – Gazdálkodtam, lovagoltam, lakházat építettem, kertet alakítottam, gyermekeim, családi ügyek egészen lefoglaltak. Így múlt el több év.”
Sorban születtek a gyerekek is, 12 év alatt hatan. A családi boldogság azonban összetört, 1877-től kezdve évente következett be újabb tragédia. Három gyermekük halt meg diftériában. A halálesetek mindkettőjüket megviselték, s Szinyeinél ez hol hosszan tartó apátiában, hol dühkitörésekben fejeződött ki. Úgy érezték, menekülniük kell az elátkozott birtokról. Bécsbe költöztek, de a házasságukat már nem lehetett megmenteni. Zsófia másként nézett szembe a fájó emlékekkel: bejelentette, hogy újra akarja kezdeni az életét, és elválik. Ez a korban nem volt szokásos, de Szinyei beleegyezett. Ismerte a függetlenségükre büszke Probstner lányokat, és végigkövette, hogyan vált el Mária is Gundelfinger Gyulától, hogy hozzámehessen annak féltestvéréhez. Külön költöztek, a megmaradt gyerekek közül Rózsi és Adrienne Zsófiához kerültek, Félix az apjával maradt.
Szinyei Merse Pál csak hosszú évek múlva kezdett újra aktívan festeni. Soha többé nem nősült meg. Probstner Zsófia hamarosan feleségül ment a szomszéd földbirtokoshoz, és öt egészséges gyermeket szült neki. 101 éves koráig, 1954-ig élt teljes szellemi frissességben. Megélte, hogy a Lilaruhás nő a legtöbb reprodukcióval rendelkező hazai festmény legyen, a „magyar Mona Lisa”. A képen a friss házas Zsófia ábrándozva néz a távolba, kezét a finoman a hasa előtt tartva. Gyermeket vár.
Szerző: HP | feb 7, 2013
Galambos Viktor: Évezrednyi zenei élet Temesváron
Lehet, hogy a cím egy kicsit hihetetlenül hangzik, de a XII. századi Legenda sancti Gerhardi szerint a Csanádon tartózkodó görög szerzetesek már a Krisztus utáni 977–ben énekeltek és zenéltek itt, a bizánci módi és liturgia szerint. Később, 1046-ban a benedekrendiek vették át tőlük a kolostort és a velencei származású Gerard de Sagredo püspök (akit mifelénk Szent Gellértnek ismerünk) elhozatja magister Walthert zenetanárnak, mert a benedictinusok az imákat éneklik, s ezért bizony meg kell tanulniuk énekelni. Ez az első bánsági zeneiskola, amely példaképe lesz a későbbieknek.
Amikor 1552-ben a törökök elfoglalják Temesvárt, a ferencesrendi kolostorokban már vannak orgonák. Persze – mint mindenben -, a zenei életben is pangás áll be, egészen 1716-ig, amikor Szavojai Jenő felszabadítja a várost a török uralom alól.
A felszabadulás után nem sokkal már bécsi mesterek építenek orgonát a Dómban, amelynek zengését nem egyszer élveztem a forró nyári délutánokon, amikor hangversenyek voltak a jó hűvös templomban.
A virágzásnak indult városba egymás után érkeztek az olasz és német operatársulatok. A Gothai Kalendárium szerint 1792-ben huszonegy operát vagy Singspielt adtak elő Temesváron.
Színháza már 1773-tól volt a városnak a jezsuitáknak köszönhetően, de egy-két évvel ezelőtt mutatják be Temesváron Mozart Szöktetés a szerájból című operáját, akkor, amikor a szerző még életben volt (Amadeus 1791-ben halt meg). Franz X. Runner társulata öt évvel a bécsi ősbemutató után hozza el Mozart Varázsfuvoláját. Ezek után a városnak már Musikdirektorja is van, mégpedig nem is akármilyen: Josef Strauss (1793-1866) Temesváron komponálja meg a Faust’s Leben und Taten című operáját, amit helyben be is mutatnak.
Az Erdélyi Énekes Társulat 1828-ban jön Kolozsvárról vendégszerepelni, s 1846-t írnak, amikor november másodikán és negyedikén Liszt Ferenc hangversenyét hallgathatja a város zeneértő közönsége!
Egy évre rá a temesvári Musik-Verein adja elő Mozart Rekviemjét. Ugyanebben az évben (1847) ifjabbik Johann Strauss és zenekara varázsolja el keringőivel a helyi hallgatóságot.
A Bánság fővárosában egymás után adják elő az operairodalom akkori újdonságait: Rossini A sevillai borbélyát, Donizetti Lammermoori Luciáját, Bellini Normáját, Weber A bűvös vadászát.
Hogy mennyire frissen kerültek ezek az operák Temesvárra, arra példaképpen megemlítjük, hogy Verdi Rigolettójának az ősbemutatója 1851. március 11-én volt a velencei San Felice színházban, 1852-ben mutatják be Budapesten, és 1853-ban Temesváron. Vagy A trubadúr ősbemutatója 1853. január 13-án volt a római Apolló színházban, 1854. október 31-én volt a budapesti bemutató, s 1855-ben már a temesváriak is láthatják városukban.
A tévedt nő című Verdi operát is két évvel a nagy felháborodást kiváltó ősbemutató után mutatták be Temesváron; aki nem tudja, miről is van szó, eláruljuk, hogy a Traviatáról.
A Temesvári Filharmóniai Egyesület 1871-ben alakult meg és aranykönyvébe a következő, Temesváron hangversenyező művészek neve van feljegyezve: Johannes Brahms, Joachim József, Pablo de Sarasate, Henryk Wieniawski, Jan Kubelík, David Popper, Auer Lipót, Bartók Béla, Pablo Casals, Jacques Thibault, Fritz Kreisler, Nathan Milstein, Arthur Rubinstein, Fischer Annie, Gregor Piatigorsky, Hollósy-Corbu Kornélia, Traian Grozavescu, Gheorghe Dima, George Enescu (ez utóbbi tízszer koncertezett Temesváron).
A Ferenc Józsefről elnevezett temesvári színház 1875-ben épül fel; itt vendégszerepelt rendszeresen 1888 és 1914 között Krecsányi Ignác társulata. Ők adták elő Temesváron először Richard Wagner operáit: a Tannhäusert, a Lohengrint és A bolygó hollandit.
A két világháború között az Amicii Muzicii (A zene barátai) nevű társaság vezette Temesvár zenei életét. A Temesvári Állami Filharmonikus Zenekar a második világháború után 1947-ben alakult meg. Lévén, hogy hangversenybérletem volt, sok szép emlékem van az akkori koncertekről, amikor még egy csomó ember állt a hangversenyek kezdete előtt a bejáratnál, és mást sem hallott az ember, mint a reménykedő kérdést: Nincs egy eladó jegye?! Érdemes is volt küzdeni a jegyért, mert olykor nem kisebb karmesterek vezényelték a zenekart, mint Roberto Benzi, Carlo Felice Cillario, Kiril Kondrasin, Václav Smetácek, Carlo Zecchi. A szólisták között olyan nevek is szerepeltek, mimt Dimitrij Baskirov, Monique de la Brucholerie, Aldo Ciccolini, Yvry Gitlis, Rudolf Kehrer, Julius Katchen, Li Min Cean, Fischer Annie, Perényi Miklós, Kocsis Zoltán és még sokan mások. És olyanok adtak recitált, mint Jehudi Menuhin vagy Szvjatoszláv Richter.
Az 1946-ban megalakult Temesvári Operáról (amely 2004-ben elnyerte a Nemzeti Opera címet és rangot), külön posztban kellene beszámolnia valakinek.
Ugyancsak külön posztot érdemelne a temesvári színházi élet; a jelenlegi három (román, magyar és német) színháznak is évszázados múltja van!
Egy évezred zenei élete Temesváron
https://plus.google.com/photos/108968301883859984850/albums/5841813466291887473
Hozzászólások