Szerző: HP | máj 8, 2017
Egy szál vagy egy egész csokor virágnak szinte mindenki örül, hiszen ez a gesztus többnyire azt jelenti, fontosak vagyunk a másiknak, ráadásul a virágok látványa boldogsággal tölt el bennünket. De milyen mélyebb tartalmat fejezhet ki egy-egy ilyen meglepetés? Cikkünkben megismerheted néhány virág titkos jelentését!
A szerelem istennője, Aphrodité a virágok istennője is volt, hiszen a csábítás és a kedveskedés egyik legszebb eszköze a virág. De üzenhetünk is virággal, mert mindegyiknek külön jelentése van:
– a tulipánnak
– a fréziának
– az írisznek
– a kardvirágnak
– a búzavirágnak
– az ibolyának
– a jácintnak
– a liliomnak.
Lásd tovább itt:
http://pozitivnap.hu/kreativ/mit-uzennek-a-viragok-ezt-tudatjak-veled-ha-ezt-a-8-szepseget-kapod-ajandekba
Szerző: HP | ápr 30, 2017
La Paloma, avagy Nevezz egyszerűen Torreronak!
A Paloma galambot jelent spanyolul, a Torrerok pedig azok a daliás férfiak, akik a bikával küzdenek több tizezer néző előtt az arénában, a spanyol nők bálványai.
Mint egy operaház, vagy koncertterem, olyan cifra a Paloma táncpalota. Ide járnak táncolni szépen felöltözve: a kisemberek, a nyugdíjasok, az öregurak, a háziasszonyok, a takaritónők és még ki tudja kicsodák. Kabátjukat, táskájukat a megörzőbe adják, akárcsak az operában. Nem ismerik egymás igazi nevét, itt mindenkinek álneve van. Manuelo azt mondja, nevezz egyszerűen „Torreronak“. „Torrero“ táncoltatja „Amazonét“. Nem illik megkérdezni, hogy a valóságban kicsoda- micsoda a partner, mert a Palomában szabály az inkognito.
A belépő olyan egy euró körül van. Délután hattól-tízig tart a tánc, zenekar szolgáltatja a hangulatos, fiatalkorukbeli nosztalgia zenét.
Alberto az ajtónál ellenőrzi, hogy kik jönnek be. Jóformán már minden arcot ismer, hiszen főleg törzsvendégek érkeznek, akiknek saját asztaluk van, piros bársonyszékekkel, helyüket nem foglalja el senki. A személyzet gondoskodik arról, hogy háborítatlanul szórakozzanak.
A hétnek négy délutánján a Paloma táncpalota számukra egy sziget, ahova a magánytól, az öregségtől, vagy a családi csatáktól menekülnek. A Palomában biztos talál az ember valakit, aki karjába veszi és tánc közben azt súgja neki, hogy „szép vagy!“ És ő el is hiszi. S engedi magát vezetni a zene ritmusára. Lehet, hogy éppen egy kicsi, sovány, öregecske torrerotól, dehát az is jobb, mint a semmi, a senki. Fontos, hogy táncoljon az ember. A partner jóformán mellékes. Illetve mondjuk így: nem mindig fontos.
A Paloma ezeknek az embereknek egy „pót“-család. Sőt a magányosoknak „a“ család. Idejönnek hogy elfelejtsék a bajukat. Aki ide jár, az romantikára vágyik és itt meg is kapja azt. Bedauerolt, sárgára festett hajjal, virágos ruhába felöltözve, felékszerezve, vigadnak, bolondoznak, táncolnak. Nagyjából egykorúak, így nem kacagja ki őket senki. Illetve, hát ott mindenki kacag. Kacag, mert jókedvű. S a jókedv, a kacagás olyan ragadós. Valóságos terápia. Minden délután egy élmény, amit ott töltenek. A tánc nélküli napok ezzel szemben eseménytelenek, szürkék. De szerencsére a hétnek csak három unalmas napja van, a hétfő, kedd és szerda, mert csütörtöktől megint kezdődik az „élet“ a Palomában.
Itt nem hütlenségről van szó, azt szögezzük le, hisz hazamennek utána, kiteszik a vacsorát, övéik észre sem veszik hogy a nagymama délután táncolni volt. Csak azt látják, hogy olyan vidám. És az olyan jó, ha a nagymama vidám, nem pedig zsőrtölödő, vagy szomorú.
A tulajdonos egyik őse varázsolta az álompalotát, a kicsi „Versaillest“, amelyről örökké álmodozott. S ebben a palotában ma a nagymamák „fiatal hercegnőknek“ érzik magukat, az öregurak pedig, hát ők „Torreroknak“.
A történészek szerint a város legelevenebb műemléke a Carrer de la Paloma utcában lévő palota, Barcelona legjelentéktelenebb negyedében az El Raval-ban. Ezért a turisták kiváncsiságától szerencsére védett.
A palota mellett a tánchoz szükséges szolgáltató-egységek sorakoznak. A fodrász- és kozmetika szalonban helyrehozzák a kicsi szépséghibákat, amennyire lehet, eltüntetik az évek és a sors nyomait. A parfüm boltban olcsó illatszereket vásárolhatnak. A cipőüzletben magas, vagy félmagas sarkú, táncolásra alkalmas lábbelit forgalmaznak. A férfiaknak is. Még hét centis sarokkal is. Mert ha az alacsony torrerok azt húzzák fel lábukra, jobban felérnek táncosukig…
Fél hatkor a nők már sorban állnak a bejáratnál. Az öregurak kicsit távolabbról figyelik a sort, kik jönnek, érdemes-e bemenni, megéri-e.
Táncolni jobb, mint tévé elött ülni,- vallják valamennyien. Azt az élmény, amit ők ott benn a Palomában átélnek, azt más korukbeliek esetleg csak álmodják. Kialakulnak ott még kapcsolatok, késői szerelmek is, de azt nagyon bizalmasan kezelik.
Délelőtt a táncprofiké a hely, ők gyakorolnak a parketten. Pénteken és szombaton van egy második műszak is, ami reggelig tart. Fiatalok töltik meg ilyenkor a helységet. Azok, akik szeretik és igénylik a romantikát. Mert a Paloma más, mint egy közönséges diszkó. Többet nyújt annál.
Divatbemutatókra, díszebédekre, nagyméretű ünnepségekre is kibérelik a helységet.
De térjünk vissza a mi törzsvendégeinkhez, akik széles jókedvükben észre sem vették, hogy elrepült az áttáncolt négy óra. Tízkor kipirult arccal megtapsolják a zenekar játékát és igazi jóbarátokként búcsúznak egymástól:
Adios Amigos! Viszontlátásra, Kedves!
Viszontlátásra a jövő csütörtökön!
*
Nem éppen erről szól az alábbi anyag, mert ebben keverednek a korosztályok, de valamennyire érzékelteti a La Paloma hangulatát:
https://www.ok.ru/video/8932820301
Szerző: HP | ápr 26, 2017
Blogunk idén ünnepli tízéves évfordulóját.
2007-ben született Fábián Tibor ajánlatára és közbenjárására. (A “nagyfőnök” –utólag mesélte nekem ő maga – kétkedve fogadta az ötletet,- mert hát mit kezdjen ő egy ismeretlen öregasszonnyal…De belement a játékba. Hátha fog menni…)
És ment. Blogunknak ez az ezerszáznegyvenötödik (1.145) bejegyzése (“szobája”).
Hogy hányan tértünk be beszélgetésre,- felmérni nem tudom, de azt jelzi a rendszer, hogy kilencvenezerhatszáztizenhét (90.617) beszélgetés (hozzászólás) zajlott le idáig.
Sajnos(!!!) a betett képek és hanganyagok galériáját nem tudom bemutatni, pedig éppen azért kezdtem hozzá az összegezéshez, – hiába másolom be a linket,- csak én láthatom, ha belépek a rendszerbe. Nagyon-nagyon sajnálom.
Holnap lesz a 70. kiállítás, melyen résztveszek, 12- évi festői tevékenységem eredményeként, Nürnbergben, a Nosztalgia Klub keretében.
Szerettem volna ott levetíteni az alábbi, Ilona (régi blogtársunk) által küldött linket,- de sajnos nem lesz rá alkalom. Ti viszont megtekinthetitek, s tegyétek is meg,- nem fogjátok megbánni:
http://tinyurl.com/mtylaq2
***
Most, utólag beillesztem a tegnapi találkozón készült fotók linkjét:
https://goo.gl/photos/CLePbsMb3mF894vg6
Ebben a pillanatban fejeztem be.
Fogadjátok szeretettel kedves nosztalgiások!!!
Szerző: HP | ápr 21, 2017
Tán nem is annyira a tűzijáték volt számomra az érdekes, – elemeztem utólag,- hanem a nagy embertömeg, amelyben oda és vissza sodródtunk, gyúródás nélkül, fegyelmezetten. A stopplámpáknál megálltunk, utat engedve az autóknak, aztán ahogy váltott, s megjelent a fehér kéz, jelezve hogy számunkra szabad az út, indultunk tovább. Csak egyetlen útvonalon lehetett haladni, a szomszédos utcák le voltak zárva, el voltak barrikádozva. Közben dudáltak az autók és tele volt az út rendőrökkel. Nagy volt a felhajtás. De olyan tömegfegyelmet és szervezettséget én még soha nem tapasztaltam. Óriási élmény volt!
A hídon, ahova érkeztünk, kibírhatatlan meleg volt azon. Tulajdonképpen nem is híd volt az, hanem oszlopokon álló autópálya. A hajamból csepegett nyakamba a verejték. Dehát nem én voltam az egyedüli. Gondolom másoknak is melegük volt.
Azt a fáradságot, amit ott elszenvedtünk, nem is lehet szavakba foglalni. De utólag örülök, nagyon örülök, hogy részem volt benne.
Most fogjuk látni a világ legnagyszerűbb tűzijátékát, intett türelemre a fiam. (Tehát ez is „leg“ lesz!)
Várakozás közben arra gondoltam, hogy a kényelem, luxus mennyire relatív dolog. Mennyire a helyzettől, a pillanattól, a személyes igénytől, a szükséglettől függ, hogy mit tekintünk fényűzésnek.
Amint álltunk hárman a nagy tömegben, lehetőleg egymástól minél távolabb, mert a testünk is árasztotta a forróságot, sütött, mint egy égő kemence, irigykedve néztem azokat, akik sportszékről, vagy a földre ülve, sőt takaróra, paplanra feküdve várják az égi tüneményt.
Jött, hogy sírjak.
Sóvárogva figyeltem nincs-e valahol egy annyi rés az autópálya fém korlátjánál, ahova hozzátámaszkodhatnék, mert az már kényelemnek, sőt már-már szinte luxusnak számítana.
Megláttam egy helyet, gyorsan odaléptem, de kiderült, hogy az a hely már “foglalt”. Egy fiatal nőé volt és kétségbeesetten követelte vissza jogos tulajdonát.
Sajnáltam lemondani róla, de visszaengedtem, hiszen valóban az övé volt a hely… Csak éppen egy pillanatra lépett el onnan, hogy vizet igyon.
Aztán negyedórás késéssel (nem, az amerikaiakra nem jellemző a német pontosság!) szóval negyedórás késéssel megkezdődött a várvavárt műsor. Négy hajóról lőtték fel a rakétákat. Valóban monumentális mutatvány volt. Félóráig tartott az egész.
Megérte? Nem. Többet meg nem tenném a világ minden kincséért.
De hogy ott voltam, annak örülök. Az élményt nem adnám a világ minden kincséért.
Szerző: HP | ápr 18, 2017
Amerika nemzeti ünnepének estéjén, július 4.-én történt. Elindultunk megcsodálni a tűzijátékot. Nem kellett érdeklődjünk hova kell menni, honnan látszik majd legjobban, hanem belesodródtunk és gyalogoltunk végeérhetetlenül a nagy embertömeggel, hagytuk magunkat vezetni.
Közben egy szűk rendőrkordonon vizsgálaton estünk át. Az egyenruhások belenéztek minden táskába. Nálam egy műanyag gömblámpa volt dobozba csomagolva egy zacskóban, a Chinatownban vásároltam. Bár ne tettem volna. A végén már el akartam dobni, annyira zavart, annyira terhemre volt. (Nem tettem. Hazahoztam s itthon dobtam el, mert nem passzolt az itteni áramhoz.)
Nós, a rendőri vizsgálatnál a lámpa nem érdekelte őket, ki se kellett nyissam a dobozt, hogy lássák mi van benne, csak megemelték a zacskót, könnyűnek találták, s azt mondták, hogy oké. Egy bomba nem ilyen pihekönnyű…
Egy nagyon- nagyon távoli helyre vezetett a tömeg, az ENSZ székháza közelébe, az East River partjára. Álldogálás közben rá-ránéztem a tévéből jólismert távoli épületre, ahonnan biztosítják kisebb-nagyobb (valljuk meg, inkább kisebb, mint nagyobb!) sikerrel a világbékét.
Fentről helikopterek vizsgálták fényes csóvával, hogy nem tartózkodnak-e valamelyik épület tetején terroristák. Nem tartózkodott senki, üresek voltak a háztetők. Pedig milyen jól lehetett volna onnan szemlélni a tűzijátékot! Még a házakban, ablakokban sem lehetett mozgó alakokat látni. Állítólag kilakoltatták a közelben lévő épületeket.
Az emberek kinyújtható székeket hoztak magukkal, mások szőnyegeket, plédeket, sőt hálózsákokat, s arra telepedtek le csoportosan, vagy párosával. Az elején még csóváltam miatta a fejem, aztán hamarosan beláttam, hogy rendkívül okosan tették. Mi, nem ismerve a szokást, semmit nem vittünk magunkkal, (csak én a lámpát. Hát, arra ott nagy szükség volt, mondhatom!)
Fáradtak voltunk, kegyetlenül fáradtak. Ha valamelyikünk azt kérdezte volna, hogy hagyjuk-e ott az egészet s menjünk haza, én szavaztam volna rá elsőnek.
Szerencsére maradtunk s jól tettük, mert a fáradság másnapra elmúlt, az élmény pedig megmaradt.
Hozzászólások