Szerző: HP | aug 13, 2015
“Udvarlás”
Kedvenc dalom: Hallelujah
http://www.ba-bamail.com/video.aspx?emailid=13731
Seres László: ITT VOLTÁL
Üres lett nélküled a kis szobám,
búvik a csend, utánad motoz.
Hogy nem vagy itt, most érzem igazán,
hiányod, s hogy hozzám tartozol.
Fájó emlék lett bennem minden perc
gyönyörűsége, mert elveszett.
Áldom sorsom, hogy olykor itt lehetsz,
s megfoghatom fáradt kezedet.
Míg szemed fényét szememben hordom,
nem gyötri meg lelkem semmi kín.
Összeköt veled túl az álmokon
egy végtelen, örök égi híd.
Egy behajtott könyv, egy üres pohár
maradt – hogy elmentél – utánad.
Mégis esténként, ha a nap leszáll,
én megvetem vetetlen ágyad.
Mert így vagy velem s nekem elég ez.
Jössz, éltetsz, s lehullsz csillagomként.
Parányi öröm a mindenséghez.
Kérem Istent, Anyám, ragyogj még.
Simon Katalin: „Ha meghal a Nap”
Ma láttam vérezni a hajnalt,
amikor öléből kifordult a Nap,
és elindult isteni útján az égen,
tudom, ezt teszi nap mint nap,
az ő törvénye, melyet betart,
hogy működhessen jól a világ.
De hogyha meghal, oda minden,
osztozni nem kell már a kincsen,
az se lesz, ki sírját ássa,
hamva hull a vak világra.
B. Kati küldte:
Ezzel a filmmel Görögország felett repülve tehetünk egy varázslatos utazást,
mindezt VangelisPapathanasiou zenéjével kísérve…
Athénból indulva elrepít bennünket a ragyogóan kék Égei-tenger szigeteire, az ókori romok, történelmi
helyek, zöldellő dombok, sziklás tengerpartok közé, egy kis ízelítőt mutatva megannyi szépségéből.
Megcsodálhatjuk a szigeteit, az Athost, a Meteórákat, Thessalonikit, és még sok más ragyogó úti célt, ebben a meseszép országban….
Szép utazást kívánok!
https://www.youtube.com/watch?feature=player_embedded&v=RhVMd8iXHMo#!
“Összetűzés”
Szerző: HP | aug 10, 2015
Néhány évvel ezelőtt zajlott le az alábbi történet, amit be is tettem a blogba annakidején,- dehát könnyebb újra bemásolni, mint utalni rá, hiszen meg se tudnám találni, hogy a közel ezer szoba melyikében található.
Reszketek bele!!!
Olyan élményem volt ma, hogy nem tudok magamhoz térni. Még mindig reszketek bele.
Valami hivatalos ügyet kellett elintéznem, mely nemcsak az éjszakámat zavarta meg, de szorongással kísért utamon is. Elintézve, megnyugodva, de lemerült energiakészlettel caplatva haza felé, betértem még a bankba, hogy feltöltsem kiürült pénztárcámat.
Kész!- mondtam magamnak itthon, most tessék aludni egyet, mert ebben a borús, tejszerűen ködös időben úgyse tudsz semmihez kezdeni. Pihenj egyet, aztán lehet dolgozni!
Majdnem elaludtam, amint megszólalt a telefon: Frau Horvath… ma volt nálunk a bankban és vett ki pénzt az automatából…
Igen…
Nézzen csak bele a pénztárcájába!… Ott a pénz?…
Nein!… kiáltottam bele a készülékbe …Nein!… Bele se kellett nézzek, mert akkor eszembejutott, hogy az utolsó mozdulatot nem tettem meg. A pénzt nem vettem ki a gépből, csak a kártyát… Mein Gott!… majdnem összeestem.
400 eurót vett ki ugye?
Ja… suttogtam síri hangon.
Ne ijedjen meg, egy férfi észrevette s ideadta nekem a pénzt. Bejön érte most?
Nem tudok… Nincs erőm hozzá…
Nem baj, akkor visszateszem a kontójára…
Danke, danke schön tettem helyére utolsó erőmmel a kagylót.
Vannak becsületes emberek! A Jóisten áldja meg őket!…- estem ágyamba félájultan…
…
Már nem reszketek,- mert közben sokat elemeztem gondolatban a történteket.
Elemeztem két ember becsületes tettét. Mert kamera ide, kamera oda, megmutatta a bankban a hölgy, hogy valóban létezik egy kamera, amely látja a mozgást a teremben, de hogy a gép előtt ki mit cselekszik, azt már nem. Tehát abszolut nem volt természetes, ami történt, hanem egy figyelemreméltó, magasrangú emberi cselekedet. Köszönet érte mindkettőjüknek!!! Annak, aki megtalálta s természetes mozdulattal átadta a pénzt, majd továbbment, meg annak, aki átvette, engem telefonon értesített s betette a kontómra a pénzt, amely így szerepel: Steckengebliebenes Geld vom Bankomat (Bankomatban maradt pénz).
Történt még ilyesmi?
Ó, igen. Magának szerencséje volt, egy becsületes ember találta meg.
Ismeri?
Nem tudom kicsoda, hogy hívják, egy kliensünk, csak látásból ismerem. Ha megjelenik, majd átadom ezt a virágképet neki, a hozzáfűzött szöveggel együtt. Ha nem látom többet, – visszaadom magának.
Vajon hagyjak pénzt is neki? Talán kellene…
Szó sincs róla!!! A becsületes emberek nem várnak anyagi juttatást tettükért…
Köszönöm, néztem fel a borús égre, amint kiléptem az épületből.
Újra éreztem: Valaki szeret odafenn…
(A bankos nő utána még sokáig figyelt, ha pénzt vettem ki az automatából, hogy nem-e hagyom benne megint a kivett összeget. Aztán megnyugodott, hogy egyszeri eset volt.)
Szerző: HP | aug 6, 2015
Hadd meséljem el egy kedves élményemet!
Ciutadella központjában egy nő éppen fotózta a férjét s én – szintén fényképező géppel kezemben,- arra haladván, észrevéve őket, visszahúzódtam egy oszlop mögé, megálltam, hogy ne kerüljek a képbe. A férfi egy hirtelen mozdulattal kinyújtotta kezét, maga mellé kapott, átölelt, sőt meg is csókolta arcomat, a felesége meg nevetve kattogtatta fényképezőgépét. Gyorsan kezébe nyomtam az enyémet is, hadd maradjon meg nekem is az emlék. Mindhármunkat felvidámított a jelenet. Három-négy percig tartott az egész, de mindhárman feldobódtunk tőle. Marika, aki nagy profikamerájával pár méterrel távolabb egyebet fényképezett, felfigyelve a nevetésre, akkor fordult oda, mikor a férfivel éppen “ölelkeztünk”.
Édes!!!!!!!- kiáltott rám megbotránkozva. Hát ez mi?!!!!!
Fotózz le!- kiáltottam fülig érő szájjal, de nem volt hajlandó rá. Csak állt földbegyökerezett lábbal, majdnem kiejtve kezéből kameráját.
A férfi akkor Tatához lépett, aki hátulról figyelte a jelenetet, s kezet fogott vele, mintegy jelezve, hogy ne haragudjon a tréfáért. Azt hitte, a férjem. A felesége is kezet fogott vele, s mosolyogva mondott valamit spanyolul, csak hát senki nem értette őket.
Hát ilyesmit, egy itteni német férfi részéről, elképzelni se lehet. Ők a kezüket is csak messziről nyújtják a nőnek egy Grüß Gottra.
A spanyolok nem a németekre, hanem inkább az olaszokra hasonlítanak. S erről eszembejutott a vicc:
Mi a Földi Mennyország?
Mikor a rendőrök angolok, a mesterek németek, a szakácsok franciák, a szeretők olaszok, s a szervezők svájciak.
Mi a Földi Pokol?
Mikor a rendőrök németek, a mesterek franciák, a szakácsok angolok, a szeretők svájciak, s a szervezők olaszok.
Előtte még volt egy kedves élményem, bár az nem volt ennyire “szekszi”. Megállított egy férfi, hogy jó modellnek talál, készítsen/vágjon rólam egy képet? Négy perc az egész. Mennyibe kerül? Tíz euró. OK, persze! Rögtön munkába is látott,- közben Ferkó filmezett, Marika fotózott. Villámgyorsan faragott ollójával a férfi, s valóban elkészült a kiszabott időre a portré. Közben mind mondta mosolyogva: szuper modell, szuper modell.
Nem adnám semmiért a kicsi munkát!!! Ja, igen. Egy hirtelen mozdulattal a végén még kikapta kezemből a képet, hogy belefaragja a klipszemet is.
https://picasaweb.google.com/piroskaho/MenorcaiEmlekek
Szerző: HP | aug 4, 2015
Az alábbi anyag a “Teljesen más” című hangoskönyvemben szerepel , de más cím alatt. A tízperces hanganyag eredeti címe ez: Én, a profigyilkos. Ez nem vicc és nem képletes a kifejezés, ez igaz: én valóban gyilkolok! És nem is egy-két esetről van szó! Már sok áldozat áll mögöttem. Lelkiismeretfurdalást miatta mégsem érzek.
Ha évi átlagra számítom át, amolyan 2-3 eset jút napjára. A „termés“ időszakonként változik, néha hónapok telnek el és sehol semmi, máskor meg naponta több tucatot tesz ki. A maximum, onnan tudom, hogy közben számoltam: 49 volt! S mindez rövid félóra leforgása alatt!
Szerettem volna a 49-t még egyetlennel megtoldani, hogy könnyebben tarthassam észben, de nem sikerült, mert közben beesteledett. Én pedig sötétben nem látok,- a macskákhoz meg baglyokhoz hasonlóan. Sajnos. Mert a gyilkoláshoz bizony elkelne egy jobb látószerv!…
Amint megy le a nap, veszem kezembe a gyilkos szerszámot és indulok. Nem élvezetből, hanem szükségletből teszem. Már jóformán oda se figyelek, nem sokat vacakolok, hanem csak cakk-cakk, öldösök.
A gyilkos szerszámom egy kiszuperált vastag olló. Áldozataim pedig a csupasz csigák.
A nyálukon csúszkáló rondaságok olyan nagyfokú pusztítást végeznek a kertünkben a fiatal, növekvő virágpalánták között, hogy az már felháborító. Siralmas. Kedvenc csemegéjük a zsenge dália. Azt mindennél jobban szeretik.
Rondák, nagyon rondák. Némelyik még a tíz centit is eléri. Nem tudható, hogy honnan jönnek, de egyszercsak megérkeznek. Csapatostól. És attól kezdve jönnek végeérhetetlenül.
Valóságos invázióval állok szemben tiszta egyedül. Mert amint közeledik az este, mindenkinek sürgös dolga akad benn a lakásban. Még véletlenül sem a kertben. Ott estefelé csak engem lehet látni. Ollóval a kezemben. Mindenki utálja őket, de senki nem pusztítja a családban, mert itt vagyok én, a profigyilkos.
Elmondhatom, hogy írtásukra már minden lehetséges, ajánlott, olvasott, hallott módszert kipróbáltam, semmi nem vált be.
Vásároltunk jó drágán lila szemcsés csigaírtószert, s el is szórtuk a virágok közé, kiváncsian lesve az eredményt. Nós, a csigák rá is „haraptak“, de elkezdtek tőle bőségesen nyálazni, és keresztül-kasul mázolták a földet, meg a kerti teraszt borító csempét a lilára festődött, csillogó nyálkájukkal. Olyan volt, mint egy csipke. Na, ezek után – kérdem én,- ki kívánt abba a földbe nyúlni, hogy gyomláljon, vagy az elrágottak helyett újabb palántákat ültessen?!
(Folytatás a Hozzászólásokban)
Szerző: HP | Júl 31, 2015
Az erdő színei
avagy
Élmény nemcsak az, ha eldördül a puska.
Amivel még nem foglalkoztam írásaimban, azok az erdő színei.
Előző életemben, odahaza Erdélyben sokat jártam erdőkbe, gyakran kirándultunk a diákjaimmal, de új életemben, itt Ausztriában csak átsuhantunk rajtuk autóval az árnyas aszfaltozott uton s azt figyeltem mindig, hogy milyen szálegyenesek a fák, mintha vonalzóval húzták volna meg törzsük kontürjét, meg milyen tiszták.
Igen, tiszták, látszik, hogy tulajdonosuk akár a gazdasszony a veteményeskertjét, ők is tisztogatják. Pl a vihar, vagy hó által letört ágaktól. Bokrok meg jóformán nincsenek is bennük, csak magas, szálegyenes fenyőfák. Az Alpokat fenyőerdők borítják.
Mikor Krétán nyaraltunk, megdöbbenve tapasztaltuk, hogy ott nincsenek erdők. Egyáltalán nincsenek. A hegyeket csak bokrok tarkítják. A völgyekben pedig oleánderek virítottak, mindenféle színben.
Hazajőve, s Salzburgból Riedbe autózva egyszerre kiáltottunk fel Marikával: né, erdő! A kéthetes krétai nyaralás után olyan nagy élmény volt számunkra a buja, zöld erdő, s a benne áthaladó uton a kellemes árnyék, hogy nem tudtunk vele betelni. Mert Krétán azt is elfelejtettük, milyen az árnyék, milyen az erdő hűvöse.
Szóval az erdő. Most aztán izelítőt kaptam belőle a Feri jóvoltából. Feriről és Kláriról írtam már a Nyírfák című kötetemben. Feri a Hilde barátnőm testvére, aki itt született Riedben a háború forgatagában, jelenleg Pesten él, s Hildevel negyven év után találtak egymásra. Feri nagy vadász. Megvallom, számomra ez egy annyira távoli, annyira ismeretlen terület, hogy igen-igen keveset tudtam róla. Nem csoda, ha szinte szájtátva hallgattam s szívtam magamba szavait.
Például sohse gondoltam volna, hogy a vadászok nem dohányozhatnak, nem borotválkozhatnak előtte, mert a vadak nagyon ézékeny szaglószervvel rendelkeznek s messziről megérzik az idegen szagokat. Elriasztják öket a kozmetikai illatok.
Meg hogy akár a sportlövők isznak egy kupica pálinkát, hogy ne remegjen a kezük. Mert az nyugtatja az idegeket, mesélte.
Pálinkát? Dehát az szagos! Az nem zavarja az állatokat, csak a komzetikai illatok?!
Csillogó szemmel mesélt szenvedélyéről. Én meg próbáltam közben jegyezni, hogy ne felejtsem el, amiket mond.
(folyt. Hozzászólásokban)
Hozzászólások