Egy pohár whiskey a síron túl…

Szerző: Kriszta | jún 26, 2018

-Mikor haltál meg?
– Két éve és egy hónapja. Ön?
– 1813-ban.
– Nem semmi, elismerésem.
– Valójában szegény kőműves lánya voltam. Most jobb.
– Ó.
– Ne szégyelld a reakciódat. Mindenki ezt mondja. Tudod, a körülmények. Még whiskey-t?
– Köszönöm. Ne sokat. Tudja, a májam… vagy tudja mit? Már nem számít. Jöhet.
– Hogyan haltál meg?
– Túl intim, kisasszony.
– Szegény, nincstelen és reménytelen voltam, és elmondtam. Különben is, tegezz nyugodtan. A síron túl feloldódnak a gátlások.
– Azt mondod?

– Azt hát. Annak ellenére, hogy a 19. században haláloztam el kellemetlen körülmények között, jobban beszélem a szlenget, mint odafönt az ifjak. Ugye, $itte$em?
– Öh, ez teljesen felesleges.
– Na lökjed, te$$a.
– Ööö… izé, oké. Szabad a nevét? Péter vagyok amúgy.
– Örvendek. Az ittenit, vagy a fenti nevemet?
– Mivel a fenti nem sokat számít, jöhet az itteni.
– Poroska. Tudod. Piroska meg poros. Poroska.
– Szellemes.
– Csak úgy, mint az itteniek 90%a. A többi 10% hobbiból kopogószellem. Szóval csicseregj.

– Erdélyben születtem, 2001-ben. Nem nagy dolog a szülővárosom, inkább a turkálók, meg a konzervatív felfogás a jellemző rá. 60 000 lakost számol, meg van egy szép parkja… Tudod, régebben barompiac volt. Mesélte egy 1745-ben megölt pék. Szóval itt nőttem fel. Anyukám védett, óvott, apámmal meg tök haveri volt a viszonyunk. Volt egy húgom. Ágnes. Most is él. Utána kell számoljak, hány éves, pillanat. 2004-ben született… Azt jelenti, most 16 éves. Röpül az idő.
– Szép lány?
– Nagyon. Barna szeme, és gyönyörű barna fürtjei vannak. És a makacssága…! Emlékszem, az udvarunkon volt egy kék hinta… Mindig felmászott rá, Anyám pedig bár eleinte óvta, féltette, később csak ideges arccal, meg egy alig észrevehető mosollyal ajkán figyelmeztette, ha leesik, lent lesz. A Húgom mindigis a kalandvágyó, izgő-mozgó volt, míg én a jógyerek, a stréber, a megbízható. Nehezen jöttünk ki, de támasza akartam lenni. Remélem, jól helyt álltam. Az Anyám talán engem is jobban szeretett. Tölts még whiskey-t, légyszíves! Sokszor ott voltunk egymásnak. Az egyetlen barátom volt.

A sulimban én voltam a fekete bárány. A soha oda nem illő, de ez csak dac volt a részemről. Tiszteletet akartam kivívni. Nem a legjobb formája, belátom utólag.
Az épületben két iskola volt, a mienk jóval kisebb volt. Töltesz még whiskey-t?
– Parancsolj.

– Köszi. Azon a napon pár hónap volt a 17. szülinapomig. Tikkasztó nyári nap volt, tanítani alig lehetett. Emlékszem, még elolvastam 2 oldalt Ken Follett Katedrálisából, és elindultam a büfébe. Szorongattam a két lejemet, azt terveztem, milyen fagyit veszek, meg hogy délután jó lenne elmenni szaladni. Belöktem az ajtót, köszöntem a szokásos emberkéknek. Az izzadság érződött a kis termen, a diákok lenge öltözetben, türelmetlenül, de valahogyan ott volt a szabadság, ami átlengett mindent.

Láttam a szőke hajzuhatagot, a karcsú alakot, és a kedvesből hirtelen eltorzult arcot.
Dörrent valami a levegőben. Nem tudtam mi az, álltam, mint egy szobor, és végignéztem, ahogy a fejek roncsolódnak szét, fehér pólókon jelennek meg vörös foltok, mintha csak borral öntötték volna le őket. Aztán a dörrenésbe üvöltés vegyült és kezdtem felfogni, mi van. Haldoklók, halottak, törött kirakat, és Laura arca. Szőke haja vörösben úszott, kétségbeesett, üveges szemmel figyelve a világra. Aztán felemeltem a fejem. Futni kezdtem a megmaradottakkal.

A szemébe néztem, amikor jöttem rá, hogy meg fog ölni. A szeme. Azok a rideg, kegyetlen szeme. Látásból ismertem. A srác volt a könyvtárból, az udvarról, a folyosóról. Egyedül álldogált mindig, kissé melankolikus arccal. És most ott állt fegyverrel a kezében, rám fogta, és meghúzta a ravaszt.

Minden lelassult. Láttam a golyót, amely egyre közelebb ért a fejemhez. Egy csattanást éreztem, és magával ragadott a mélység.
Abban a percben mindent átélem. Ahogyan kiszabadultam a hús-börtönből, mindent láttam, ami addigi életem során történt velem, egészen az utolsó percig. Elöntött az Anyám, Húgom és Apám iránti mérhetetlen szeretet. Megbocsájtottam minden kicsiséget nekik.

A karmolásokat, a szidásokat, mindent. Jók voltak, és szerettek. Mindvégig. Ha szidtak, miattam volt, értem. Nem értettem, mi történik. Láttam még a vért, és a tanácstalan lelkeket. Elöntött a Fény.
Itt tértem magamhoz. A síromnál, a temetésen. Nem mondom el, milyen érzés. Kegyetlen. Mostmár minden oké.
– Sajnálom. Szívből sajnálom… a mai nap… különleges?
– Különleges. Ma lennék 18.