Pali (szinte) rámparancsolt, hogy ne készüljek fel a rendelkezésemre álló forrásanyagból indulás előtt.
Arra gondolt, nehogy (szokásom szerint) valamit a “fejembe vegyek”, hogy azt feltétlenül meg akarom nézni, s ha nem sikerül (mert azt sokminden előidézheti, főleg a kiszámíthatatlan közlekedés), akkor hiányérzettel fogok hazatérni.
Igazat adtam neki s mentem felkészületlenül. Amit “kapok”, annak fogok örülni, azzal fogok megelégedni.
Igen ám, de arra nem számítottam, hogy olyan nagy eltérések lesznek az ottani és az itteni szokások között.
Ki gondolta volna, hogy a thaioknak nem szabad megérinteni a fejüket!
Mert az „szent“! Hogy miért szentebb, mint a többi testrész, ma sem tudom.
Utólag olvastam, hogy „Bloß nicht!“ (Nehogy!),- ez is a felsoroltak közt volt, dehát későn tudtam meg. Már vétettem a helyi szabályok, szokások ellen.
Csemnánnak, aki oly kedves volt hozzánk, szinte a tenyerén hordott, többször is megsimogattam az arcát… Nem tudtam miért hajtja le a fejét utána sokatmondó mosollyal. Azt hittem meg van hatódva.
A két kisgyermekének is egyenes szálú, sűrű, hollófekete, fényes haján többször is végighúztam tenyeremet. Megpuszilni az arcukat nem mertem, féltem tiltja az illemszabály. Helyette csak simogattam a fejüket. Sűrűn. Mert nagyon édes gyerekek voltak.
Hogy ezt hogyan reagálták le, ő és az anyuka, azt nem tudom, mert velük voltam elfoglalva, a szép tháj kislányok látványával.
Az nem igaz, hogy milyen simogatnivaló fejecskéjük volt! Mindegyre “rájárt” a kezem…
Ki gondolta volna, hogy “Bloß nicht!”…
Hozzászólások