A buddhista barátok csak alamizsnából élnek. (Az alábbi fotón látható kezükben a narancs színű tarisznya, amibe gyűjtik.) Azt eszik, amit adnak nekik az emberek. A közönséges halandók. És adnak. Hogy biztosítsák maguknak következő életükre a jólétet.
De mindez csak a férfiakra vonatkozik. Mert egy nőtől nem veszik el. Igaz nem is kínálják őket, mert az is egy „Bloß nicht!“ A nők ebből az alamizsna osztogatásból már eleve ki vannak zárva. Úgy látszik tisztátalanok (vagyunk). S ennek megfelelően jövendő életünkben sem lesz jobb a helyzetünk. Ez azért nem igazság, – dohogok azóta is magamban.
De térjek a harmadik baklövésemre, ami tulajdonképpen eltörpül az előzők mellett. Mert senki nem szisszent fel tőle. Csak én! De én nagyon. Itthon. Mikor észrevettem, hogy mit tettem.
Magamnak lőttem bakot.
Vásárolni akartam zene CD-ket, hogy a Bangkokban, Pattayan és Chiang Maiban készült fényképeket feldolgozzam zenés fotóalbummá. Négy darabot vettem le sietve a polcról, “blattra”. Abból lesz mit válogatni, gondoltam.
Itthon derült ki, hogy azok nem zene CD-k, hanem hangoskönyvek!!! Thai nyelvűek. Puff neki!!! Nem értem őket. Kicserélni nem tudom, helyette zene CD-t vásárolni nem tudok! Egye meg a kutya! Mit csináljak velük?!
De amint belehallgattam (persze egy árva kukkot nem értettem belőle), elégtétellel vettem tudomásul, hogy azonos felépítésűek, akár az én hangoskönyveim. Zenével kezdődik. minden fejezet. De micsoda gyönyörű zene? Hát azok a számok kellettek volna nekem! De teljes egészükben, nem pedig így, egy-egy perces részlet belőlük. Most csak a szívem fáj tőle, hogy micsoda baklövést követtem el…
Hozzászólások