Ma egy olyan sokkoló élményem volt, hogy nem tudok magamhoz térni. Még mindig reszketek bele,- írtam be aznap este komputerembe.
Valami hivatalos ügyet kellett elintéznem, mely nemcsak az éjszakámat zavarta meg, de szorongással kísért utamon is. Megnyugodva, de lemerült energiakészlettel caplatva utána hazafelé, betértem útközben a bankba, töltsem fel kiürült pénztárcámat.
Kész! – mondtam magamnak itthon, most tessék aludni egyet, mert ebben a borús, tejszerűen ködös időben úgyse tudsz semmihez kezdeni. Pihenj egyet, aztán lehet dolgozni!…
Majdnem elaludtam, amint megszólalt a telefon: Frau Horvath… ma volt nálunk a bankban és vett ki pénzt az automatából…
Igen…
Nézzen csak bele a pénztárcájába!… Ott a pénz?…
Nein!… kiáltottam bele a készülékbe …Nein!… Bele se kellett nézzek, mert akkor eszembejutott, hogy az utolsó mozdulatot nem tettem meg. A pénzt nem vettem ki a gépből, csak a kártyát… Mein Gott!… majdnem összeestem.
400 eurót vett ki ugye?
Ja… suttogtam síri hangon.
Ne ijedjen meg, egy férfi észrevette s ideadta nekem a pénzt. Bejön érte most?
Nem tudok… Nincs erőm hozzá…
Nem baj, akkor visszateszem a kontójára…
Danke schön!!!
Vannak becsületes emberek! A Jóisten áldja meg őket!- zuhantam ágyamba félájultan.

Már nem reszketek,- állapítottam meg, amint felébredtem mély álmomból.
Két ember becsületes tette volt mindez,- folytattam a gondolatmenetet. Mert kamera ide, kamera oda, megmutatta később a banktisztviselő hölgy, hogy valóban létezik egy kamera, amely látja a mozgást a teremben, – de hogy az automata gép előtt ki mit cselekszik, azt már nem. Tehát abszolút nem volt természetes, ami történt, hanem egy figyelemreméltó, nem mindennapi, rendkivül nemes emberi cselekedet. Köszönet érte mindkettőjüknek!!! Annak, aki megtalálta s természetes mozdulattal átadta a pénzt, majd továbbment, meg annak, aki átvette, engem telefonon értesített s betette a kontómra a pénzt, amely így szerepel: Steckengebliebenes Geld vom Bankomat (Bankomatban maradt pénz).
Történt még ilyesmi?- kérdeztem a mosolygó hölgyet.
Ó, igen. De Önnek szerencséje volt, hogy egy becsületes ember találta meg a pénzt a gépben.
Ismeri? Kérdeztem. Lesz szíves átadni neki ezt a virágképemet, köszönetem szimbólumaként?
Nem tudom kicsoda, hogy hívják, egyik kliensünk, de ha meglátom, majd átadom neki. Ha nem jön erre többet, majd visszaadom magának.
Vajon hagyjak pénzt is neki? Talán kellene…
Szó sincs róla!- válaszolta. A becsületes emberek nem várnak anyagi jutalmat tettükért…
Köszönöm, – néztem fel a borús égre, amint kiléptem az épületből.
Valaki szeret odafenn…

(Ez a régebbi emlékem mindig, de mindig eszembejut, amint a bankban bedugom kártyámat az automatába, mintegy figyelmeztetésként, hogy soha többé elő ne forduljon!!!)