A rossz szokásokról amelyek nem okai a gyermekünk megkeresztelésének az előző bejegyzésemben írtam, ez a bejegyzés bevezetés kíván lenni a gyermekkeresztség melletti érveléshez. Kicsit kontextusba hozom a kérdést, nem annyira meggyőzni próbálok, mint inkább összegezni magamnak arról, hogy miért jutottam erre a meggyőződésre. A keresztség kérdésnek nincsen érzelmi fűtöttsége számomra. Csecsemőként, református szertartás szerint voltam keresztelve. Azóta bonyolódott a helyzet, parafrazálva a református egyház honlapjáról: » … népegyházi helyzetben a szekularizáció hatására bekövetkezett legszembetűnőbb vonás az a kettős gyakorlat, amely a csecsemőkeresztség mellett egyre nagyobb gyakorisággal találkozik a felnőttkorban megkeresztelkedni és konfirmálni szándékozókkal.« Mindenki úgy csinálja, ahogy jónak látja.
Én senkire sem emlékszem, aki a gyermekkeresztséget kifogásolta volna, nem beszélhetünk érzelmi töltetről. Sőt, a vizsgálatom is abból indult ki, hogy vannak református baptisták, akinek a teológiai látásmódjukkal azonosulni tudok, életüket példaértékűnek tartom, de egyesek közülük a gyermekkeresztséget bűn kategóriájába sorolják, és ezzel el is térnek a magukra vett református jelzőtől. Pedig sokuk érti, jól érti a szövetség teológiáját, például itt van ez a szemléltető előadása a szövetség teológiának egy, ha alaposan utánanézünk baptista kezdeményezőktől:
Ez érthető. De a keresztséget nem értik. Ki érti ezt? Én nem. De nem tekintek rájuk ellenségesen, sőt valamelyest megkövetem az anabaptista mozgalmat… nem csak a pápai hatalom üldözte erőszakkal, hanem Luther követői is: Félix Manzt anabaptistát keresztséggel kapcsolatos tanítása miatt súlyokkal lebilincselve egy folyóba dobták. “Harmadik újrakeresztelés” volt a várostól kirótt halálos ítélete. Úgy tartják, a parton álló lutheránusok így helyeselték: “Aki abban hisz, hogy az embernek “alá kell merülnie” a keresztség vizében, merüljön alá, és maradjon is ott!” Mellékesen vagy sem, Luther és a német fejedelmek azért akarhattak szabadulni az anabaptizmus mozgalmától, mert ellenségeskedést szítottak a megreformált egyház körül, politikailag is. Rövid időre sikerült egy úgymond keresztyén, kommunista szerű kormányzást megvalósítaniuk. Továbbá igehirdetéseikben rendszeresek voltak a militáns, erőszakos felhívások, pl. az istentelen fejedelmek elűzésére. Ha néha úgy is tűnhet, a cél nem szentesíti az eszközt, a vitának, meggyőzésnek nem lehet erőszakos módja.
Visszatérve a mi tájainkra, magyar viszonylatban a baptista felekezet megjelenése előtt már megjelent a gyermekkeresztséget elvető irányzat Dávid Ferenc, unitárius (antitrinitárius) vallásalapító révén. De mivel látszólag tarthatatlan szélsőségek felé sodródott, Blandrata az egykori “elvtársa”, a Szentháromság tagadó elveiben ihletője a Dévai vár börtönébe juttatta, védve az új vallás felforgatásától. Ma az unitáriusok a gyermekkeresztség mellett törnek lándzsát.
Többféle irányzat van a gyermekkeresztség elfogadására, én a történelmi értelemben vett református tanítást találom a Bibliát leginkább teljességében figyelembe vevő, következetes tanításnak.
Az említett magyar “református” gyakorlat miatt láttam fantáziát a baptista modellben, ami a felnőttkeresztséggel a tisztaságra mutat némi biztosítékot. Egyik a képmutatásnak, másik az önközpontúságnak veti meg a melegágyat. Igeszerűbb látásnak találtam, hogy Isten akarata a régi becses, de megkeményedett ág helyébe új oltást helyezni, mint az Ige tanításait ha jóindulatúan, de átszabni.
Így a keresztség kérdésének a hitvalló, református presbiteriánus megközelítése hatására döntöttem a gyermekkeresztség mellett. Angolszász területről indulva a presbiteriánusok, akárcsak a modern baptisták, jobban odafigyeltek egymásra, ezt mutatja az alábbi morbidon humorizáló kép is: Óv a meggondolatlan döntésektől :).
Ahogy jelenleg még a többség számára normális, hogy a gyermekének a biológiai neme szerinti fiú vagy lány nevet adjon, és nem várják meg míg maga dönt a nemiségéről, mint ahogy ez az individualistább országokban kezd teret nyerni, úgy hasonlóan én sem várom meg a gyermekem döntését. Hitben járok, a gyermekem az ígéret gyermeke és ezért a keresztség által az Úrral való szövetségbe avatjuk. Később úgysem garancia a név a nemisége szerinti élésre, vagy a keresztség arra, hogy a Szentlélek általi keresztségből új élete lesz-e. Ez a hasonlat mutat holmi kontrasztot a mai társadalom és az elhívott bibliai időbeli Izráeli társadalom közt – a Bibliai szövegkörnyezet megértése végett ezt érdemes megjegyeznünk.
A keresztség kapcsán a szövetség teológiájának a nem ismeretét, az arról alkotott egységes kép hiányát látom leginkább akadályának, hogy valaki lelkiismereti szabadságára jogosan hivatkozva ne tudja elismerni a gyermekkeresztség létjogosultságát. Úgy gondolom, hogy ez a szövetséges gondolkozás nem csak egy különös tanításbeli sajátossága a református-presbiteriánus vonalnak, amit ezért népszerűsíteni akar, hanem egy a teljes Biblián átívelő központi elem. A Biblia egy egységes könyv, nem pedig egy A terv az Ószövetségbeli zsidók számára és egy B terv az Újszövetségbeli minden más nemzet számára. Isten cselekedetei a régi Izráellel és a mai egyházzal nem különülnek el, akkor is, és most is csakis egyetlen egy út volt és van az üdvösséghez, Jézus Krisztus, aki ezt mondta:
“Ábrahám, a ti atyátok örvendezett, hogy meglátja az én napomat, látta is, és örült.” Jn 8,56
Vagyis mi is ugyanazon szövetség részeseiként “igaz izraeliták” vagyunk Krisztusban, ami alapján Mózes is Krisztus hívő, vagyis keresztyén:
“Hit által tiltakozott Mózes, amikor felnőtt, hogy a fáraó leánya fiának mondják. Inkább választotta az Isten népével való együtt nyomorgást, mint a bűnnek ideig-óráig való gyönyörűségét. Egyiptom kincseinél nagyobb gazdagságnak tartotta Krisztus gyalázatát, mert a megjutalmazásra tekintett.” Zsid. 11,24-26
A következő bejegyzésem már inkább fog szólni a keresztséget kutató igetanulmányozásról.
Hozzászólások