… Miközben e gondolatok kergetőznek fejemben, éppen almát pucolok. Hogy megfőzzem kompótnak. Sajnálom eldobni. Mert én minden ételt sajnálok eldobni. Inkább megeszem… Nem mondom, az eredmény meg is látszik rajtam…Szegény édesapámtól talán életemben egyszer kaptam egy pofont, gyermekkoromban, mert eldobtam egy darab kenyeret. A kenyér olyan szent dolog volt a családban, mint az imádság. S én azt elhajítottam! Cselekedetem olyan bűn volt apám szemében, mintha káromoltam volna az Istent.
Ezt az almát megkóstoltam, de nem jó. Ehetetlen. Eldobni nem fogom, de döntöttem, kompótot készítek belőle. Most pucolom. Nem a héjától, az marad. A belsejétől. Szinte fele a szemétbe kerül, mert hullott alma.
“Bio-Apfel”,- nyújtotta át szeretettel egy ismerősöm, – a kertünkből van.
Ó, danke,- vettem át meghatódva. Ez tehát különleges alma. Bio. Úgy van, győződtem meg róla, amint kiöntöttem a kagylóba a zacskóból. Bio. Vagyis tele van kukacokkal…
Ha rögtön elintéztem volna, mikor hozta, most nem kellene annyit eldobjak, dohogok magamban. Mert a magok és a magház mellett nemcsak az időközben kövérre hízott “hősi halottak” kerülnek a szemétbe, hanem a sok ürülékük is, a sok fekete apróság. Elképesztő, mi van mindenik almában!…
Hát igen, mert ők nem bújnak ki „elintézni“. Ők ott benn intézik el. Náluk ez a szokás. Ott, ahol érik. Ahol esznek, alusznak… De vajon alusznak?… Most szinte azzal folytattam, hogy ott, ahol szeretkeznek… Dehát ők nem szeretkeznek!… Ők még kicsik, kövér rózsaszín bébik… S biztos nem is alusznak. Csak esznek. Zabálnak. Éjjel-nappal zabálnak. S abból következően éjjel-nappal ürítenek. Fent be, lent ki. Azaz elöl be, hátul ki. Csoda, ha annyi ürülék van körülöttük?! Annyi fekete pontocska… Csak ne kényesztessük!… Mit pontocska ! Pont! Millió fekete pont! Így nem csoda, hogy a csap alatt minden egyes bio-alma darabkát tisztára kell mossak…
Hozzászólások