Egyik nap, amint a riedi nyírfák alatt hazafelé baktattam, azon gondolkoztam, hogy nekem végeredményben igazán oly kevés “akármire” van szükségem, hogy az boldoggá tegyen.
Az aznapi “akármi” például ez volt: elvittem két képet a Thalia könyvesboltba, hogy kicseréljem az ottlévőket. Úgy másfél- két éve cserélgetem időnként, mert ott állnak a festékpolcok tetején, mintegy reklámként, hiszen onnan vásárolom általában a festékeket.
Oh, wie schön sie sind!- ó, milyen szépek mondta a hölgy ezúttal is, amint kiszedtem őket a zacskóból.
Danke, freue mich,- köszönöm, örülök.
Visszaadta a régieket, s én boldogan “repültem” (azaz baktattam) velük haza. Ennyi elég volt ahhoz, hogy szép napnak könyveljem el a mait is.
Azt hiszem nagyon fontos hozzászoktatni (szándékosan ránevelni!) magunkat arra, hogy örülni tudjunk a kicsi dolgoknak (is), egyáltalán arra, hogy környezetünkben ne a rosszat, a negatívat, a csúfat lássuk meg, hanem a szépre figyeljünk fel.
A boldogságot mi magunk kell megteremtsük. Nem magától születik. És nem úgy van, hogy egyik ember boldognak születik, másik meg boldogtalannak egész életére. Nem keresni kell a boldogságot, hanem megteremteni, létrehozni, megvalósítani.
Nem várni, vagy sóvárogni kell utána, hanem magunkból kihozni. Mert nem kivülről ér/jön/száll belénk, hanem belül, bennünk keletkezik. S akkor tőlünk függ, hogy milyenné tesszük életünket, milyenek leszünk, boldog teremtések-e, avagy szenvedő, panaszkodó boldogtalanok. Képesek vagyunk-e repülni, avagy boldogtalanul jajgatva fetrengünk a porban.
Igazat adtok nekem?
Hozzászólások