Boldogulj!

Jóformán le se nyeltem a rákokat, máris hozták a második Tapast, a Caracolit, egy tányér főtt csigát, piros szósszal leöntve. (Jaj, Istenem!) És hozzá két pálcikát. De miért kettőt? Mai napig sem tudom.Boldogulj! – szólt a biztatás. Boldogultam. Az egyik pálcikával kikapartam az összezsugorodott csigákat a héjukból, s belemártva a pikáns csipős szószba mind eltüntettem gyomromban. A fiam, aki eléggé utálós természet, előbb elfordult, ne is lássa, de aztán, mikor mondtam, hogy finom, kuncogva figyelte serény foglalatosságomat. Csak akkor fordult el megint, mikor megkérdeztem, hogy nem akarja-e ő is megkóstolni. Hogy a csigának önmagában milyen íze volt, nem tudom, mert én csak a mártásnak éreztem a csípős gulyásra emlékeztető ízét.
A kiürített csigahéjakat a pincér el akarta vinni, de intettem, hogy hagyja csak ott. Pali megszeppent, hogy azt is megakarom enni. Nem, nem megenni akartam, hanem beraktam őket egy műanyag zacskóba (18 darab volt), hogy hazavigyem megmutatni a többieknek, mit ettem Sitgesben.