Búcsú

Éjszaka repülök vissza. Irni nem tudok, félálomban töltöm az utat. Székembe süppedve lehunyt szemmel próbálom rendezni kavargó élményeimet.

Kinn sötét van, a repülőben félhomály. Az én világom viszont, melyet magambafordulva szemlélek, napsütéses, színes.

Filmkockák peregnek le emlékezetemben,- nagy összevisszaságban.

Lacitól – torkomban egy konok boggal – gyorsan búcsúzom. Próbálok nem sírni. Csak félig sikerül. Ő se bizonyul e percben kimondott kemény fickónak. Köszönöm- súgom fülébe. Köszönöm, amit nyújtottatok nekem- simogatom meg arcát.

Most fordulj meg és ne nézz vissza többet! Menj! Isten veled!

Elvegyülünk mindketten a tömegben, ellenkező irányban.

Órákon át kóválygok a torontói röptér épületében, végre felszállunk.

Lassan lecsillapodom és próbálok rendet teremteni a nagy kavargásban: emlékeim és érzelmeim között.

Minden elválás egy kis temetés.

A helyzet az, hogy nagyon megszerettem ezeket az embereket. S most elhagytam őket.

Képeket látok, hangokat hallok, események peregnek lelki szemeim elött, egészen tisztán.

Csak nyugalom, mindent helyére rakni, csoportosítani, semmit nem kifelejteni,- próbálom fegyelmezni száguldó gondolataimat és emlékeimet.

Nyolc órán át „dolgozom“, nem zavar senki és semmi, jól megy a „munka“. Néha mosolygok, máskor „leparancsolom“ a torkomba mindegyre felkúszó csomót s megtörlöm szemem sarkát. Közben el-elszundítok pár percre, de csak azért hogy erőt gyűjtsek s folytassam a „feldolgozást“.

Intenzív munka volt, bele is fáradtam.

Marika mosolyogva integet a müncheni röptéren. Messziről érzem felém áradó melegségét.

Isten hozott haza, Édes!- öleljük át újra egymást két hét után.