Marika ki akarta törülni a komputerből a nevét még akkor rögtön, de mondtam, hogy hagyja, mert szeretném megírni. S ha kitörli, lehet elfelejtem.Halló!- kezdte az írásban folytatott németnyelvű beszélgetést.
Hallo!- pötyögtettük be a gépbe a betüket Marikával, rámeredve a képernyőre. Szünet.
Ilyen későn még fenn vagy ? (Éjfél volt)
Hát, igen.
Hol laksz?- kérdezte.
Miért, te hol?…
Voralbergben- válaszolta. (Az Ausztria egyik legszebb része). És te?
Én Felső-Ausztriában.
Tudsz beszélgetni?
Magyarul jobban menne.
Én nem tudok magyarul. Németül lehetne?
Mondjuk.
Ezzel egy téma kimerült. Hosszabb szünet következett. Ezalatt figyeltük Marikával, hogy igazán jóképű gyerek, amolyan macho stílusban a félkezére dőlve. Csodálkozom, hisz ő is látja a fotómat… azaz csak az arcképemet.
Hány éves vagy?
Hopplá !- ijedtünk meg. Miért, te mennyi vagy ?
35. És te?
Itt hosszú hallgatás következett, mert meg kellett beszéljük a választ.
Ojjé, akkor az anyád lehetnék…
Megint hosszú hallgatás, majd jött a részünkről kuncogva várt felelet, amit én megvallom nem is értettem, mert tájszólásban fogalmazta meg, de Marika értette. Ezt írta:
Mondjuk, az nem volna probléma…
Nagyot kacagtunk Marikával a képernyő előtt.
Te, biztos nem lát minket?!- fagyott ajkamra a nevetés.
Nem, ne félj, nincs bekapcsolva a mikrofon.
Gyereked van ?- kérdezte Herbert rövid szünet után.
Na, Gute Nacht !- válaszoltuk. Hát most valljam be, hogy igen van kettö, meg négy unokám?! Nem, inkább gyorsan elköszöntünk.
Mi van? Álmos vagy?- sürgetett, mintha utánunk kiáltott volna.
Igen, bye,bye!
És gyorsan becsuktuk a gépet. A Herbert neve viszont benne maradt, s azóta, ahányszor elvisítja magát a komputerem, hogy “Herbert hat sich angemeldet”, vagyis jelentkezett, mindig figyelmeztetésnek veszem, hogy írjam már meg végre. El ne felejtsem. Most már kitörülhetem. Isten veled Herbert! Köszönöm a sztorit, jót nevettünk rajta. Bye, bye!
Hozzászólások