Elkent ujjlenyomat
dér ül a fák hegyén
árnyak lombján csipkéz
friss hajtást agg levél
lenn tűzkelyhek méhe
zsenge rügybe fakad
fényhúrjain játszik
felakasztva a Nap
Tavasz jön lázadó
kitépett szív pokol
verőér lüktet így
fákon és bokrokon
– egy élet egy végzet –
éled él elalél
jönnek egymás után
nyár ősz és újra tél
B. Kati küldte valamikor régen az alábbi anyagot, mely azóta se veszített aktualitásából. Sőt!
Hajrá, bábuskák!!!
Egy nap, egy fiatal barátnőm azt kérdezte tőlem, milyen érzés öregedni.Meghökkentem kérdésén, mert én sosem gondoltam arra, hogy öreg lennék. Az ifjú hölgy, látván reakciómat, rögtön zavarba jött, de megmagyaráztam neki, hogy számomra ez egy érdekes kérdés, elgondolkodom rajta és majd később válaszolok neki.
Végül is úgy döntöttem, hogy az öregedés egy ajándék.Tulajdonképpen életemben most lehetek először az, aki mindig is szerettem volna lenni. Persze, nem a testem! Időnként én is kétségbeesem a ráncaim, a táskás szemem, a megereszkedett fenekem miatt. És gyakran meghökkenek azon az öreg nőn, aki visszanéz rám a tükörből /aki pont úgy néz ki, mint az anyám/, de nem sokáig gyötrődöm ezek felett.
Sosem cserélném el az én nagyszerű életemet, a szerető családomat, az én csodálatos barátaimat a kevésbé ősz hajért vagy egy feszes hasért. Ahogy korosodtam, egyre kedvesebb lettem a magam számára és kevésbé kritikus magammal szemben. A saját barátommá váltam. Nem tolom le magam, ha több süteményt eszem a kelleténél, vagy nem vetem be az ágyat, vagy megveszem azt a virágtartót az erkélyre, amire semmi szükség nincs, de jól néz ki.
Felhatalmazva érzem magam, hogy élvezkedjek, hogy rendetlen legyek, hogy extravagáns legyek. Annyiszor megéltem, hogy legkedvesebb barátaim idő előtt elmennek; mielőtt még megérték volna azt a szabadságot, amit az öregség hoz magával.
Ki törődik azzal, hogy hajnali 4 -ig olvasok, vagy játszom a computeren? Táncolhatok a régi muzsikára, ha úgy tartja a kedvem és sírhatok a régi szerelem emlékén…..és meg is teszem.
Sétálok a vízparton egy olyan fürdőruhában, amiben kidomborodnak a testrészeim, és önfeledten vetem bele magam a hullámokba, ha jól esik, és nem törődöm a motorcsónakokból rám vetett sajnálkozó pillantásokkal. Ők is lesznek öregek.
Tudom, persze, azt is, hogy időnként feledékeny vagyok. És hát van is néha mit, elfelejteni az életből. De azért a legfontosabb dolgokra emlékszem.
Hát igen, életem során azért megtört néhányszor a szívem. Hogyne tört volna meg, amikor elveszítesz valakit, akit szerettél, amikor egy gyerek szenved, vagy elüti a cicádat egy autó? De a megtört szív az, ami erőt ad és megértést és részvétet kelt. Egy olyan szív, mely sosem szenvedett, érzéketlen maradt minden iránt, az sosem fog örömöt érezni a tökéletlenség felett.
Én nagyon boldog vagyok, hogy elég soká éltem ahhoz, hogy megőszülhessek, hogy a fiatalos nevetésem mély ráncokat mart az arcomra. Oly sokan vannak, akik soha nem nevettek és oly sokan, akik nem érték meg, hogy ősz hajszálaik legyenek.
Ahogy múlnak az évek, úgy egyre könnyebb pozitív lenni. Egyre kevesebbet kell törődni azzal, mit gondolnak mások… Én nem teszek fel magamnak se kérdéseket. Ráadásul fenntartom magamnak a jogot, hogy ne legyen igazam.
Nos, válaszolva ifjú barátnőm kérdésére, elmondhatom, hogy nem bánom, hogy öregszem. Szabaddá tesz. Szeretem azt, akivé váltam. Nem akarok örökké élni, de amíg itt vagyok, nem fecsérlem olyanra az időmet, mint, hogy mi lett volna ha… vagy azon izgassam magam, mi lesz majd. És minden áldott nap eszem édességet /már ha kedvem van hozzá/.
Mindig mosolyogj és a szívből fakadó igaz barátságokra nagyon vigyázz!
Szeretettel ajánlom a fenti gondolatokat kor- és kórtársaimnak.És ajánlom még, hogy mindig nevessetek a saját hülyeségeiteken, mert a nevetés az élet legnagyobb adománya és erősíti az immunrendszert. http://www.youtube.com/v/uNE3YSr_o2A&feature=related
Sándor küldte:
Molnár Ferenc – Varsányi Irén – Vészi Margit (Nyáry Krisztián, Facebook)
1911. január 11-én hajnalban Szécsi Illés keramitkőgyáros és Molnár Ferenc író pisztolypárbajt vívtak egymással a nagykovácsi erdőben. 25 lépés távolságból kétszer lőttek egymásra, de végül egyikük sem sérült meg. A felek a párbajsegédek felszólítására sem békültek ki, ami nem csoda: a 33 éves Molnár Ferenc elszerette a gyáros 35 éves feleségét, Varsányi Irén színésznőt.
A történet 1907-ben kezdődött, amikor a Vígszínház bemutatta az író Az ördög című darabját. Varsányi Irén (született Wollner Malvin) a teátrum vezető színésznője volt, Hegedűs Gyula mellett az ő modern stílusú játékáért gyűlt a közönség az akkor még külvárosinak számító Vígszínházba. Új darabja két főszerepét már eleve nekik írta Molnár. A kézirat annyira megtetszett a direktornak, hogy hat hetet adott a társulatnak a próbákra, hogy a premiert még a tavaszi évadban megtarthassák. Rendezőnek magát a szerzőt kérték fel, aki az intenzív másfél hónapot szinte éjjel-nappal a társulattal töltötte. A festőművészbe beleszerető férjes asszony figuráját Varsányi Irén átütő erővel alakította. Olyan sikerrel, hogy az író-rendező maga is beleszeretett a férjes színésznőbe.
Molnár Ferenc ez idő tájt a pesti színházi élet legnépszerűbb alakja volt, ráadásul köztudott volt róla, hogy Vészi Margittal kötött, botrányokkal tarkított házassága zátonyra futott. A feleség Pest, Róma és Párizs között ingázott, kislányukat is magával vitte. Sok színésznő szívesen omlott volna az ismert és egyre gazdagabb író karjaiba, – kivéve Varsányi Irént. Két gyermek anyja volt, és – a színházban talán szokatlan módon – hűséges a férjéhez. Bár tetszett neki az író, mégis elhárította a közeledését, így Molnár egy időre felhagyott az udvarlással. Az ördög zajos siker lett, a következő évben meghozta a világhírt az írónak, a darabot Párizstól New York-ig játszották a színházak. Molnár sokat utazott és eközben megpróbálta rendbe tenni elrontott házasságát is. Sikertelenül: 1909 végén a Liliom próbáin már újra Varsányi Irén kötötte le a figyelmét. Rajongása feltűnő lehetett, a féltékeny Szécsi ugyanis egy idő után még a próbák alatt is a színházban őrködött, nehogy a szerző túlságosan közel kerüljön a feleségéhez.
A Liliom hamar megbukott, Molnár később leghíresebbé váló darabja szokatlan volt a pesti közönségnek. Újra könnyedebb vígjátékok jöttek, és az író ezeknek köszönhetően megtalálta az utat Varsányi Irén szívéhez. Megkérte a kellékest, hogy egy darab levéljelenetében az ő valódi szerelmi vallomásait helyezze a borítékba, amelyet a színésznő szerepe szerint a színpadon bontott fel és olvasott el. Az ostrom megtette a hatását, Varsányi Irén lassan viszonozni kezdte az addigra elvált író közeledését. Kettesben maradni azonban a féltékeny férj miatt nem tudtak. Kapóra jött, hogy a Vígszínházat 1910 májusában párizsi vendégjátékra hívták. Molnár önként jelentkezett, hogy tolmácsként elkíséri a társulatot. Biztos volt benne, hogy a szerelem városában végre beteljesülhet három éves vágya. Annál nagyobb volt a csalódása, amikor a Nyugati pályaudvaron meglátta Szécsi Illést is felesége oldalán. A gyáros szabadságot vett ki, csak hogy feleségét megóvja az író feltűnő közeledésétől. Molnár a turné során ráadásul ízületi gyulladást kapott, s hazatérve kórházba került. Itt írta meg a féltékenységről szóló színészkomédiáját, A testőrt. A főszerepet természetesen Varsányi Irénnek írta, s ismét magát kérte rendezőnek is. A premiert 1910. november 19-én tartották, tomboló sikert aratott. Ady Endre írta a bemutató után: „Ma Molnár Feri az Isten, uralkodjék.”
Az író és a színésznő esténként egymás mellett hajolt meg a közönségnek. Molnár úgy érezte lépnie kell, mert nem bírja tovább a beteljesületlen szerelmet. Innentől kezdve három kortárs háromféleképpen meséli el a történetet. Az egyik verzió szerint a premier utáni éjjelen Varsányi Irén elhagyta a férjét és Molnárhoz költözött. Néhány hét múlva azonban egyik gyermeke megbetegedett, ezért hazaköltözött, majd elküldte szerelmét. A másik forrás szerint nem volt összeköltözés, mert Szécsi megérezve a felesége és az író közti egyre nyilvánvalóbb vonzalmat, Berlinbe vitte a feleségét, akit csak azután engedett haza gyerekeihez és imádott színházába, ha megígéri, hogy többé nem áll szóba Molnárral. A harmadik történet szerint a pár egy kisebb színházi delegációval mégiscsak kijutott Párizsba, és itt szökött szárba a szerelmük, amelynek a féltékeny férj vetett véget. Annyi bizonyos, hogy Molnár Ferenc év végén ismét kórházba került, ahol a színésznő többször meglátogatta. Nem sokkal szilveszter után Szécsinek valaki megsúgta, hogy a pár a Varsányi-szülők lakásán van. A férj egy gyári munkásával rájuk törette az ajtót, feleségét hazavonszolta, a szeretőt pedig párbajra hívta.
A párbajról hamarosan a fél város beszélt. Ahogy arról is, hogy Varsányi Irén a családját választotta és szakított szeretőjével. Molnár nem tudta feldolgozni, hogy elhagyták. 1911. május 11-én egy kávéházban rengeteg pálinkát ivott, majd lakásán egy marék veronállal megmérgezte magát. Három napig lebegett élet és halál között.”Halálom egyetlen oka, hogy az én drága jó, sokat szenvedett Irénem nem lehet az enyém, hogy kétségbeesésében a maga boldogságát tönkretette és az én életemet, amely egyesegyedül csak az ő kezében volt, eldobta. (…) Szerettem, szeretem, és az utolsó gondolatom az övé”, – írta végrendeletében. Az öngyilkossági kísérletet a lapok is megírták. A volt feleség, Vészi Margit szerint csak egy teátrális figyelemfelkeltő akcióról volt szó, s sokan értettek egyet vele. Őket igazolta, hogy Molnár néhány hónappal később már Fedák Sári oldalán vigasztalódott. Sok évvel később azonban több barátjának megvallotta, hogy hiába nősült háromszor, egész életében Varsányi Irén volt az egyetlen nő, akibe igazán szerelmes volt.
Egy-egy mondat néha többet ér, mint száz könyv. Egy érzés- és gondolatmagocska megtermékenyít, a tiéd lesz, és segít élni. Jobban megismered önmagadat, a társadat – és talán az életedet is. Müller Péter minden héten ilyen “lelki útravalót” ad.
Az nem “örök igazság” – csakis a mai nőknek szól. Évezredeken át nem önérzetre nevelték az asszonyokat, hanem szolgálatra, alázatra és odaadásra, ami rendben is lett volna, mert nincs az életben nagyobb érték, mint a szolgálat, az alázat és az odaadás. Nem csak a nő – a férfi számára is. A baj ott van, hogy férfiak visszaéltek ezzel.
Szolgálni csak egy királyt szabad – zsarnokot tilos. Vagy elvontabb formában: szolgálni csak az Igaz Istent szabad, bálványt tilos. Mivel manapság nincsenek bennünk, férfiakban királyi értékek, visszaélünk a nők alázatával, és ezt nem szabad tűrni. Olyan időket élünk, amikor egy nőnek önmagában kell megtalálnia a centrumát és nem a másikban. Sajnos.
Nem teheti az életét a férfi tenyerébe, mert az már régóta nem férfitenyér. Egy gyenge, bizonytalan, önző, gyáva és a vágyaitól űzött ember tenyere. Hiába mondja, hogy szeret, ha kiderül, hogy még önmagát se szereti.
Amíg a férfiasság mintaképe ez a püffedt Egó – óvakodni kell attól, hogy akár még egy háromperces páros táncban is elveszítsd az egyensúlyodat.
Tudom, hogy amit mondok, az nem örök érvényű igazság. Nem is helyes. Sőt, tudom, hogy te sem érzed jól magad, ha nincs valakid, ha nem adod oda magad valakinek, akiben bízol, akit tisztelsz – aki szeret, és akit te is szeretsz. Mégsem engedheted el a középpontodat – vagyis magadat. Fontos, hogy bízz magadban – magányban és párkapcsolatban is.
Vihar van. Ilyenkor piros jelzés van érvényben, ami más magatartást kíván. Ugye tudod, hogy minden rosszban van valami jó? Nem árt, ha megtalálod önmagadat, s ha sikerült, és egyensúlyban vagy, akkor lehetsz odaadó és alázatos – csak vigyázz, hogy tánc közben a lábaid a földön maradjanak. Mert szeretsz repülni, tudom. Minden nő szeret a másik karjába omlani. Ez mindig így volt, s így is marad, de manapság vigyázni kell, mert nem biztos, hogy a másik elkap. S ha elkap, nem biztos, hogy meg is tud tartani.
Valaha, ha azt mondtad, “Uram” – a férjedre gondoltál. Ma inkább gondolj önmagadra!
Olvasd el, és hagyd magadban megérni. A népmesékben a szülők csak néhány pogácsával és egy-két gondolattal bocsátják útra gyermekeiket. Azokkal a gondolatokkal, melyekről tudják, hogy fontosak, és csakis az övék.
“Élj egyedül, vagy akár a legjobb házasságban, elsősorban magadban bízz. Ne Királyné légy – hanem Királynő.”
„Aki a babáját igazán szereti, akármilyen jeges eső esik, mégis felkeresi“
(népdal)
Ha elmennél utánna a világ végére is, a jéghegyen túlra, a poklok fenekére,
ha mindezt nem csak mondod, nem csak hiszed, hanem meg is teszed,
akkor igazán szerelmes vagy.
Ha nemcsak a hétfejű sárkánnyal, hanem saját apró szörnyecskéiddel is szembeszállsz érte,
ha nem érdekel mások véleménye,
ha egyáltalán nem érdekel rajta kívül más,
akkor igazán imádod.
Ha nincs érdek, kapzsiság, nincs más csak Ő ,
akkor igazán kell neked.
Ha minden szívdobbanásod az Ő nevét mondja ki,
ha még álmodban sem csalnád meg,
ha csak akkor van rend a világban, ha a kezed a kezéhez ér,
akkor igazán az övé vagy.
Ha akkor sem hagynád el, ha hirtelen megváltozna, beteg lenne,
akkor igazán szereted.
Az igazi szerelem, bár nem ég mindig a legnagyobb hőfokon, mindig újra éleszthető,
talán átváltozik szeretetté, tiszteletté, féltéssé,
de sohasem múlik el.
Seres László: Elmondhatnám
Elmondhatnám neked… ékes szavakkal
vágyaimat
gyöngyfüzérbe fonva
önfeledten
ha merném
ahogy érzem azt
mert öröm a könny
s gyönyör a seb
mit szívemen ejtesz
kíméletlen
Elmondhatnám neked…újra… még egyszer
gyötör a vágy
tép feszít éget
lecsap rám s elpusztít
ha csak látlak
Elmondhatnám… de mondd… mi szükség van rá
ha nem szeretsz
hogy téged
holtamban is
felépítselek
Másnak
Horváth László, Kanada:
A tegnap este “kezembe” került a Kényszerleszállás eBook változata s végre elolvastam. http://piroska.jimdo.com/könyvek/
Most szinte 12 év távlatából végigolvasva nehezen tudom magam drámai lelkiállapotba helyezni s átérezni azt amit azon a szeptemberi napon érezhetett egy kényszerleszállás foglya.
Valószínű, hogy mikor én a fekete rádióhírekre ébredtem reggel hatkor vancouveri idő szerint, akkor HP még a felhők fölött lehetett valahol az Atlanti óceán közepén, együtt azzal a több száz repülővel s több tízezer utassal, akik bosszankodva elégedetlenkedtek azon mesék miatt, amikkel a repülök személyzete etette őket, hogy a pánikot elkerüljék. Csak leszállás után tudták meg az igazi okot de akkor már késő volt pánikolni. Annyival stresszesebb lehetett ez az otthon maradott, de tudósítottak számára. Az a hír, hogy szerencsésen leszálltak Halifaxba s nem Pakisztánba, az megnyugtathatott minden higgadt gondolkodót, míg az apró kis kalandokra vágyó hobbiutazónak elkezdődött az érdekes, a nem forgatókönyv szerint pergő vakáció. Jó hogy olyannal történt, aki le is akarja s tudja írni. Kíváncsi vagyok hány személyes történet került papírra ennek kapcsán. Nincs kizárva, hogy valaki már lefektette egy ilyen gyűjteménynek alapjait.
Köszönjük, hogy megosztotta velünk kalandjait. Most én is többet tudok Halifaxról, a “szomszéd” városról, no meg dicsekedve mesélhetem, hogy van egy ismerősöm, akinek személyes tapasztalatai vannak a 9/11-ről.
Csak úgy mellékesen megállapítom, hogy HP azért nem lehet nagyon elégedetlen a sorssal, ha egy év leforgása alatt Egyiptom, Párizs, Kanada és USA inspirálhatta írásra. Hogyan kell ezt csinálni?
A receptet szívesen fogadom.
Hozzászólások