Sándor küldte az alábbi anyagot:
Nyáry Krisztián: Szinyei (Facebook)
Az 1873-as év fordulópont volt a 28 éves Szinyei Merse Pál életében. Befejezte a saját maga által is fő művének tartott festményét, a Majálist, és beleszeretett barátja gyámleányába, Probstner Zsófiába. Mindez Münchenben történt, ahová Jernyéről, a családi birtokról érkezett 1872-ben. Korábban már tanult festeni Münchenben és Párizsban, de apja kívánságára hazatért, hogy végre földbirtokoshoz méltó életet éljen. Lelkiismeretesen végezte a birtok művész életforma. Ennek ellenére minden bizonnyal betagozódott volna a Sáros vármegyei nemesi családok szokványos életébe, ha távoli rokona, Gundelfinger Gyula nem beszéli rá, hogy töltsön pár hónapot müncheni műtermében.
Gyula különös ember volt: katonatiszt, párbajhős, s emellett nem is tehetségtelen festő. Furcsa, pletykákra okot adó családi kapcsolatban élt. Két, húsz év körüli gyámleánya Probstner Zsófia és Mária városszerte híresek voltak szépségükről és modern életfelfogásukról. A 40 éves férfi egy szövevényes örökösödési vita miatt fogadta őket örökbe, de közben beleszeretett Máriába, akit nem sokkal Szinyei érkezése előtt feleségül is vett. Innentől négyesben jártak tárlatokra, társasági eseményekre és kirándulni. Zsófia nővéréhez hasonlóan vonzódott a művészetekhez és a művészekhez. Sokat látogatta a fiatal festőt műtermében, és végigkísérte a Majális születését, amelynek egyik modellje éppen nővére, Mária volt. A kép 1873 elején készült el, márciusban már ki is állították a müncheni Kunstvereinben. A festmény óriási sikert aratott, nem is annyira a közönség, mint inkább a festők körében. Szinyei úgy érezte, festő lett, ebből fog megélni, és nem megy vissza Jernyére gazdálkodni. Elküldte képét a bécsi világkiállításra, és megkérte Zsófia kezét. A következő levelet írta szüleinek: „Öröm és boldogsággal telt szívemet tárom fel előttetek: Én Probstner Zsófikát kit határtalan kiolthatatlan szerelemmel szeretek, ‘s kinek egész szívét ‘s leghőbb viszontszerelmét bírom, megkértem, mert mi egymás nélkül nem élhetünk. Esedezve kérem áldástokat ‘s beleegyezésteket, mert csak evvel lehet boldogságom teljes, tudom hogy ezt meg nem tagadjátok tőlem, mert nem akarhatjátok fiatokat egész életére szerencsétlenné tenni.” Apja nemcsak a fia festői pályáját tartotta komolytalan dolognak, de veszedelmes bohémnak gondolta az egész Gundelfinger-családot is, ezért csak azzal a feltétellel egyezett bele a házasságba, ha a fiatalok hazaköltöznek. Ehhez nem kellett különösebb rábeszélés, Szinyei képét ugyanis nem fogadták jól Bécsben, túlságosan magasra akasztották, ahol nem érvényesült, ezért a festő dühében visszakérte, és hazaszállíttatta.
Fél évvel a leánykérés után az esküvőt is megtartották a jernyei birtokon. Az itt tartózkodást ideiglenesnek szánták, Firenzében szerettek volna tartósan letelepedni, hogy Szinyei festőként kezdjen karriert. Már össze volt csomagolva 25 utazóládájuk, amikor Szinyei édesapja közölte velük, hogy nagyon beteg, és ha elköltöznek, sosem fogja látni születendő unokáját. Maradtak. Szinyei legfőbb modellje ebben az időben felesége volt. Készített róla egy sárga ruhás és egy vörös ruhás vázlatot is, de elégedetlen volt az eredménnyel. Végül 1874-ben az ideiglenes műteremmé alakított, paravánnal leválasztott szalonban lila ruhában festette le Zsófiát. A hátteret emlékezetből festette mögé. A Lilaruhás nőt már elég jónak ítélte ahhoz, hogy bemutassa a közönségnek. Csupa fanyalgó kritikát kapott, ki a sötét tónust, ki a műtermi árnyékokat kritizálta. Szinyei amúgy is hajlamos volt szívére venni a bírálatokat, de a kedvezőtlen fogadtatás és a birtok apja betegsége miatt rászakadó gondjai együtt már soknak bizonyultak. Eldöntötte, hogy abbahagyja a festést, és a Lilaruhás nő lesz az utolsó képe. „A családi boldogság mindenért kárpótolhatott volna. Ebben reménykedtem s egyelőre nem szándékoztam képekkel a nyilvánosság elé lépni. Lefestettem feleségemet, egy pár skitzet, (…) de munkakedvem mindig hanyatlott. Minek is fessek? Jobbat a Majalesnél úgy sem tudok festeni, az meg senkinek sem kell, – Hát nem festettem! – Gazdálkodtam, lovagoltam, lakházat építettem, kertet alakítottam, gyermekeim, családi ügyek egészen lefoglaltak. Így múlt el több év.”
Sorban születtek a gyerekek is, 12 év alatt hatan. A családi boldogság azonban összetört, 1877-től kezdve évente következett be újabb tragédia. Három gyermekük halt meg diftériában. A halálesetek mindkettőjüket megviselték, s Szinyeinél ez hol hosszan tartó apátiában, hol dühkitörésekben fejeződött ki. Úgy érezték, menekülniük kell az elátkozott birtokról. Bécsbe költöztek, de a házasságukat már nem lehetett megmenteni. Zsófia másként nézett szembe a fájó emlékekkel: bejelentette, hogy újra akarja kezdeni az életét, és elválik. Ez a korban nem volt szokásos, de Szinyei beleegyezett. Ismerte a függetlenségükre büszke Probstner lányokat, és végigkövette, hogyan vált el Mária is Gundelfinger Gyulától, hogy hozzámehessen annak féltestvéréhez. Külön költöztek, a megmaradt gyerekek közül Rózsi és Adrienne Zsófiához kerültek, Félix az apjával maradt.
Szinyei Merse Pál csak hosszú évek múlva kezdett újra aktívan festeni. Soha többé nem nősült meg. Probstner Zsófia hamarosan feleségül ment a szomszéd földbirtokoshoz, és öt egészséges gyermeket szült neki. 101 éves koráig, 1954-ig élt teljes szellemi frissességben. Megélte, hogy a Lilaruhás nő a legtöbb reprodukcióval rendelkező hazai festmény legyen, a „magyar Mona Lisa”. A képen a friss házas Zsófia ábrándozva néz a távolba, kezét a finoman a hasa előtt tartva. Gyermeket vár.
Galambos Viktor: Évezrednyi zenei élet Temesváron
Lehet, hogy a cím egy kicsit hihetetlenül hangzik, de a XII. századi Legenda sancti Gerhardi szerint a Csanádon tartózkodó görög szerzetesek már a Krisztus utáni 977–ben énekeltek és zenéltek itt, a bizánci módi és liturgia szerint. Később, 1046-ban a benedekrendiek vették át tőlük a kolostort és a velencei származású Gerard de Sagredo püspök (akit mifelénk Szent Gellértnek ismerünk) elhozatja magister Walthert zenetanárnak, mert a benedictinusok az imákat éneklik, s ezért bizony meg kell tanulniuk énekelni. Ez az első bánsági zeneiskola, amely példaképe lesz a későbbieknek.
Amikor 1552-ben a törökök elfoglalják Temesvárt, a ferencesrendi kolostorokban már vannak orgonák. Persze – mint mindenben -, a zenei életben is pangás áll be, egészen 1716-ig, amikor Szavojai Jenő felszabadítja a várost a török uralom alól.
A felszabadulás után nem sokkal már bécsi mesterek építenek orgonát a Dómban, amelynek zengését nem egyszer élveztem a forró nyári délutánokon, amikor hangversenyek voltak a jó hűvös templomban.
A virágzásnak indult városba egymás után érkeztek az olasz és német operatársulatok. A Gothai Kalendárium szerint 1792-ben huszonegy operát vagy Singspielt adtak elő Temesváron.
Színháza már 1773-tól volt a városnak a jezsuitáknak köszönhetően, de egy-két évvel ezelőtt mutatják be Temesváron Mozart Szöktetés a szerájból című operáját, akkor, amikor a szerző még életben volt (Amadeus 1791-ben halt meg). Franz X. Runner társulata öt évvel a bécsi ősbemutató után hozza el Mozart Varázsfuvoláját. Ezek után a városnak már Musikdirektorja is van, mégpedig nem is akármilyen: Josef Strauss (1793-1866) Temesváron komponálja meg a Faust’s Leben und Taten című operáját, amit helyben be is mutatnak.
Az Erdélyi Énekes Társulat 1828-ban jön Kolozsvárról vendégszerepelni, s 1846-t írnak, amikor november másodikán és negyedikén Liszt Ferenc hangversenyét hallgathatja a város zeneértő közönsége!
Egy évre rá a temesvári Musik-Verein adja elő Mozart Rekviemjét. Ugyanebben az évben (1847) ifjabbik Johann Strauss és zenekara varázsolja el keringőivel a helyi hallgatóságot.
A Bánság fővárosában egymás után adják elő az operairodalom akkori újdonságait: Rossini A sevillai borbélyát, Donizetti Lammermoori Luciáját, Bellini Normáját, Weber A bűvös vadászát.
Hogy mennyire frissen kerültek ezek az operák Temesvárra, arra példaképpen megemlítjük, hogy Verdi Rigolettójának az ősbemutatója 1851. március 11-én volt a velencei San Felice színházban, 1852-ben mutatják be Budapesten, és 1853-ban Temesváron. Vagy A trubadúr ősbemutatója 1853. január 13-án volt a római Apolló színházban, 1854. október 31-én volt a budapesti bemutató, s 1855-ben már a temesváriak is láthatják városukban.
A tévedt nő című Verdi operát is két évvel a nagy felháborodást kiváltó ősbemutató után mutatták be Temesváron; aki nem tudja, miről is van szó, eláruljuk, hogy a Traviatáról.
A Temesvári Filharmóniai Egyesület 1871-ben alakult meg és aranykönyvébe a következő, Temesváron hangversenyező művészek neve van feljegyezve: Johannes Brahms, Joachim József, Pablo de Sarasate, Henryk Wieniawski, Jan Kubelík, David Popper, Auer Lipót, Bartók Béla, Pablo Casals, Jacques Thibault, Fritz Kreisler, Nathan Milstein, Arthur Rubinstein, Fischer Annie, Gregor Piatigorsky, Hollósy-Corbu Kornélia, Traian Grozavescu, Gheorghe Dima, George Enescu (ez utóbbi tízszer koncertezett Temesváron).
A Ferenc Józsefről elnevezett temesvári színház 1875-ben épül fel; itt vendégszerepelt rendszeresen 1888 és 1914 között Krecsányi Ignác társulata. Ők adták elő Temesváron először Richard Wagner operáit: a Tannhäusert, a Lohengrint és A bolygó hollandit.
A két világháború között az Amicii Muzicii (A zene barátai) nevű társaság vezette Temesvár zenei életét. A Temesvári Állami Filharmonikus Zenekar a második világháború után 1947-ben alakult meg. Lévén, hogy hangversenybérletem volt, sok szép emlékem van az akkori koncertekről, amikor még egy csomó ember állt a hangversenyek kezdete előtt a bejáratnál, és mást sem hallott az ember, mint a reménykedő kérdést: Nincs egy eladó jegye?! Érdemes is volt küzdeni a jegyért, mert olykor nem kisebb karmesterek vezényelték a zenekart, mint Roberto Benzi, Carlo Felice Cillario, Kiril Kondrasin, Václav Smetácek, Carlo Zecchi. A szólisták között olyan nevek is szerepeltek, mimt Dimitrij Baskirov, Monique de la Brucholerie, Aldo Ciccolini, Yvry Gitlis, Rudolf Kehrer, Julius Katchen, Li Min Cean, Fischer Annie, Perényi Miklós, Kocsis Zoltán és még sokan mások. És olyanok adtak recitált, mint Jehudi Menuhin vagy Szvjatoszláv Richter.
Az 1946-ban megalakult Temesvári Operáról (amely 2004-ben elnyerte a Nemzeti Opera címet és rangot), külön posztban kellene beszámolnia valakinek.
Ugyancsak külön posztot érdemelne a temesvári színházi élet; a jelenlegi három (román, magyar és német) színháznak is évszázados múltja van!
Egy évezred zenei élete Temesváron
Többmint 130 éves múltra tekint vissza a legnagyobb osztrák esemény.
Minden évben farsang utolsó csütörtökén rendezik és reggel ötig tart.
Ferenc József császár 1877-ben először szkeptikusan fogadta az ötletet, hogy párizsi mintára Bécsben is rendezzenek bált az operában, – nem óhajtotta, hogy a komoly ház / a császári időkben ugyanis udvari-opera volt/ egy éjszakára táncteremmé változzon át, de főleg félt attól, nehogy divatba jöjjön, a dunametropolban is az „erkölcstelen“, magasradobált lábbal járt, érzéki csoportos tánc, a „kánkán“. Végülis meggondolta és beleegyezett.
Maga Johann Strauss vezényelte a bécsi philharmonikusokat. Három évvel előtte szerezte a Denevért, amelytől már egész Európa valcer lázban „égett“. De egy baj volt, széken ülve kellett hallgassa a válogatott közönség a muzsikát. Hogy a pezsgő okozta-e, vagy a muzsika, ki tudja, éjfélkor kihordták a székeket és a közönség reggelig keringőzött. Oly nagy volt a sikere az első bálnak, hogy még abban a szezonban hármat hírdettek meg s akkor máris előirt viselet lett a frakk és a nagyestélyi ruha.
A legelső operabált nagy luxus jellemezte, velencei tükrök, szökőkutak, pálmafák diszítették a helységet, de a nagy szenzáció mégsem ez volt, hanem egy kicsi különleges készülék: egy telefon, amelyet a Sacher szállóból vezettek át az Operaházba.
1939-ben horogkereszt diszítette a bálterem homlokfalát s frakk helyett katonai uniformisban jelentek meg a férfiak, balkarjukon horogkereszt jelvénnyel.
A háborúk idején természetesen senkinek nem volt kedve bálozni. 1956-ban rendezték az elsőt, amint rendbehozták a házat. Akkor csak 250 S volt a belépő,- igaz, hogy a benzin literje is csupán 3 S volt, meg 1 S-nél kevesebbe került egy napilap, a legolcsóbb tévé készülék viszont 6.000 S volt!
(Hadd mondjam el, – érdekességként,- hogy Ausztriában 1955 aug 1-én sugározták az első tévéadást, ami kereken 1 órát tartott. Ludwig van Beethoven „Egmont“ nyitányával kezdődött, amelyet egy kerekasztal vita követett „Veszélyezteti-e a tévé a sajtót?“ s egy rövid bécsi hangulatképek dokumentumfilmmel zárult. Ekkor 500 készülék volt az országban. A továbbiakban hetente háromszor sugárzott 1-1 órás műsort. 1957 január 1-től hat napon át rendszeresen nézhették a televiziót az osztrákok. De az operabált csak jóval később, 1972-ben közvetitette először, mikor országszerte már 4 millió készülék tudta emberközelbe hozni a jeles eseményt.)
A világhírű operabált Stephan Zweig „arany méhkas“-nak nevezte, találóan, hisz a „krémek krémje“, prominensek, hírességek, gazdagok találkozója, akik elegáns limuzinokban, vagy stilusosan, fiákerrel érkeznek.
Az évek során olyan kimagasló vendégei voltak, mint a spanyol és holland királyi pár, az angol királynő férje Philip herceg, Caroline, a szépséges monacoi hercegnő, a híres délafrikai szívsebész Christiaan Barnard, aki 1967-ben végezte az első sikeres szívátültetést, Richard Burton, Joan Collins, Shirley McLaine, Bo Derek, Sidney Rome, Rachel Welch, amerikai színészek, Pierre Brice az egykori Winnetou filmek főszereplője, Herbert von Karajan karmester, Karl Lagerfeld divatkreátor, Luciano Pavarotti, Placido Domingo és José Carreras világhírű tenoristák, Udo Jürgens, Falco, Katherina Valente énekesek. És ott volt a már említett római filmsztár, Sophia Loren, akinek, az aranylamé csipkeruha-költeménye- gondolom- egy vagyonba került. Azt beszélték, hogy valaki rálépett a földig érő ruha aljára, amint a színésznő a reflektorfényben a vörös szőnyeges lépcsőn haladt felfelé, csillogó szemekkel belemosolyogva a tévé kamerába,- s egy darab leszakadt belőle. Sebaj, a tévé később, interjú közben csak egyik oldalról mutatta a feltünően jól „konzerválódott“ szépséget, a korláthoz támaszkodva s a nézők szemét a makulátlan fogsorra, szép szemeire és mély dekoltázsára terelte.
Aktuális-e még a 21. században is az operabál?
Ó, igen, aktuálisabb, mint valaha, állítják a résztvevők. És meddig lesz az? Míg az emberek romantikára vágynak. Amig szükségét érzik annak, hogy az év egyetlen éjszakáján elhagyják problémáikat, gondjaikat, s egy álomvilágba, egy mesevilágba merüljenek, s hercegeknek, hercegnőknek érezzék magukat. A rohanó, hektikás jelenkor nem tudja kiölni az emberből, inkább elmélyíti a romantika, a mese utáni vágyat.
Az operabál egy mesevilág.
A mesék viszont halhatatlanok…
Az Operaház a város egyik legforgalmasabb pontján áll. Mikor felépült, morgolódtak a bécsiek, „olyan tömör, nehéz, mint egy elefánt“- mondták róla. 1869 május 25-én, a megnyitón a két műépítész nem volt jelen. Már mindketten halottak voltak. Egyikük öngyilkos lett, a társa is két hónapra rá bánatában meghalt. Túlságosan fájt nekik a kritika.
Az Operaház tetején szárnyas lovasszobrok, homlokzatán, a loggián pedig a Heroizmus, Dráma, Fantázia, Humor és Szerelem allegórikus bronzszobrai sorakoznak. Kár, hogy oly sötétek, így csak az nézi meg, aki tud róla és valóban kiváncsi rá.
Az épület kétoldalán a szökőkutak a legendás Loreleit emelik magasba, lábánál a Szerelem, Gyász és Bosszú megszemélyesítői állnak.
1944-ben Joseph Goebbel elrendelte, a színházak bezárását. A Sors iróniája: a legutolsó előadás az „Istenek alkonya“ című Richard Wagner darab volt.
A következő évben a háború utolsó napjaiban a bezárt szinházat bombatámadás érte. Tűzbeborult a nézőtér és a színpad. 24 óráig állt lángokban.
A második világháború borzalmait, az azt követő hideget, sötétséget, nincstelenséget el tudták viselni az osztrákok, de azt már nem, hogy még szinházba se mehessenek. Bár a boltok üresek voltak, a le nem bombázott színháztermek minden este zsúfolásig megteltek. Otthon gyertyafény mellett fogyasztották el szűkös vacsorájukat, mert az elektromos áramot a kórházak és színházak világítására használták fel. De talán soha nem ünnepeltek lelkesebben az emberek, mint akkor, a fűtetlen nézőtereken, pokrócokba burkolózva.
Az Operaház az elsők között volt, amit hozzákezdtek helyreállítani. Akár egy Phoenix madár, úgy emelkedett fel lassan a hamuból.
10 évig tartott a rendbehozása. Ludwig van Beethoven Fidelió című operájával nyitották meg, 1955 november 5-én, Karl Böhm vezényletével, egyenes adásban közvetítette a rádió is. Az előadásra csak 2200 ember került be, 30 ezer kintrekedt. Azok ott szorongtak és ünnepeltek az Operaház körüli utcákon, tereken. Azt a jubilálást kellett volna lássa, hallja a két építő, amellyel már elveszettnek hitt kincsüket üdvözölték! Sírtak, táncoltak az örömtöl, mert érezték, hogy újra megjött a tavasz, újra indul az élet.
Sándor küldte az alábbi anyagot, a facebookban megjelent Nyáry Krisztián írását:
Harmos Ilona színésznő 25 éves volt, amikor 1910 telén, egy vígszínházi premier szünetében leült egy ismeretlen fiatalember mellé. A szintén 25 éves Kosztolányi Dezső az éppen Párizsban tartózkodó Ady Endre helyére került a Budapesti Naplónál, így hírlapíróként kapott meghívást a bemutatóra. A színésznő, aki akkoriban változtatta a nevét Schlesingerről Harmosra, nem sokkal korábban hagyta ott társulatát, egy kabarét, mert komolyabb szerepekre vágyott. Talán egy jó szerződés reményében ment el nézőként a Vígszínházba.
Feltűnő, lazacszínű ruhában üldögélt a zsöllyében, amikor egy férfi odalépett a mellette ülő fiatalemberhez. Kéri Pál újságíró volt, aki szeretett volna megismerkedni a csinos színésznővel. Odahajolt Kosztolányihoz, és így szólt: „Kérem, mutasson be a húgának!” Dide és Ilona egymásra nevetett, és észrevették, hogy tényleg nagyon hasonlítanak egymásra.
„Bevallom nem sokat tudtam ebben az időben Kosztolányi Dezsőről. … Ettől fogva figyelni kezdtem a verseire” – írta később Ilona. Pedig akár ismerhették volna egymást, hiszen Ilona Kosztolányi legjobb barátjának, Karinthy Frigyesnek volt fiatalkori szerelme. Néhány évvel később pedig a lány barátnője, Judik Etel színésznő egy Kosztolányival való rövid románc után lett Karinthy kedvese.
Mindenesetre a vígszínházi bemutatkozás után találkozgatni kezdett Ilona és Dide. Néha Karinthy is velük tartott, mindenféle vicces szerepjátékokat játszottak az utcán és kávéházakban. Hamar kiderült, hogy hasonlóságuk nem csak külsődleges, mégis inkább tűntek játszótársaknak, mint szerelmespárnak. Karinthy Márton szerint ennek oka az volt, hogy Ilonának valójában az Etelnek udvaroló Frici tetszett inkább.
Hogy ez így volt-e, nehéz eldönteni, de tény: Ilona úgy érezte, Dide nem szereti eléggé. „Szinte már írni sem tudok neked, oly intenzíven és gyakran élek át veled minden félét képzeletben” -írta Ilona. „Egyszer csak megfogsz engem is, és se szó, se beszéd, kinevezel emléknek. Ne, édes! Inkább nézd és keresd rajtam keresztül azt, ami neked kell. Én átlátszó vagyok, mint az üveg.”
A szerelmes leveleket szakító, majd újabb békülő levelek követték. Végül Ilona vidéki színházakhoz szerződött, hogy pontot tegyen a kapcsolatra. Ebben az időben Bródy András hírlapíró (Bródy Sándor fia) és Lengyel Menyhért is udvarolt neki, de ő mindannyiszor véget vetett a liezonoknak, és újra levelezésbe bonyolódott Didével, aki rádöbbent, el is vihetik tőle a lányt. „Semmi bizonyosság, hogy szeretsz, pedig ebben a pillanatban az életem felét odaadnám egy szavadért. … Rettegve gondolok arra, hogy nem kellek neked.” – írta a költő.
A folyton kibékülő, majd újra szakító párt Kosztolányi unokatestvére, Csáth Géza kísérelte meg végérvényesen összeboronálni, de Dide ódzkodott a házasság béklyójától: „Kérdezd meg magadtól, vagy-e az a nő, aki egy művészt tud szeretni, aki az Isten előtt az, s nem darabgyártó és hülye zsurnaliszta, és vagy-e az a nő, aki a hullámokra bízza magát és az ő rendkívüli szerelmére, amely messzebb visz, többet jelent, mint a gőzzel járó, biztosan haladó és rohadt házassági bárka.” A válasz sem késlekedett: „Nem akarok én hozzád feleségül menni, csak nem képzeled, hogy viselném egész életemen keresztül, hogy megakasztottam a karrieredet”.
Akkoriban rendkívül hosszúnak számító ideig, három évig tartott ez a rendezetlen kapcsolat, s a színésznőre már kezdtek rossz szemmel nézni a társaságban. Így aztán Dide végül mégis megkérte Ilona kezét.1913. május 8-án házasodtak össze. Ilona érezte, hogy férje leginkább a társadalmi konvencióknak engedelmeskedett: “Bevallom, nem érzek zavartalan örömöt. Restelkedem. Ha több bátorságom van, talán nemet mondok. Keserű a szájam íze. Arra gondolok, hogy nemcsak szerelemből, de kicsit szánalomból is vett feleségül. … A férfi sohase nősül önként, mindig a nőnek kell akarnia a házasságot. A házasság bizony már csak a szerelem polgári lebonyolítása, szükséges rossz.”
Házasságuk valóban nem volt lobogó szerelmi házasság, válságok és kibékülések váltották egymást gyakran. De kettejük érzelmi és szellemi hasonlósága, a humor és a játékosság mégis erős kötelékké fűzte a kapcsolatukat, akárcsak rajongó szeretetük lelkileg labilis fiuk, Ádám iránt.
Ilona egész életében biztos hátteret nyújtott férjének. Talán ezért sem derült ki róla, hogy ő maga is kitűnő tollú író. Néhány novellája megjelent a Nyugatban, de regényei, színdarabja kéziratban maradtak. Életében memoárja mellett csak Kosztolányiról és Karinthyról szóló regényes életrajzai láttak napvilágot.
Több mint 30 évvel élte túl a férjét, aki Feleségemnek… című versében fogalmazta meg kapcsolatuk lényegét:
„Megszoktalak, akár a levegőt,
bármerre nézek, mindenütt te vagy,
szekrényem alján, a fiókjaimban,
az agyvelőmben, és nem veszlek észre.
De múltkor este, amikor bejöttél szobámba,
s mondtál valamit nekem,
sok év után egyszerre ráocsudtam,
hogy itt vagy, és szavadra sem figyelve
ámulva néztelek.
Szemem lehunytam.
Ezt hajtogattam csöndesen magamban:
Megszoktam őt, akár a levegőt
Ő adja nékem a lélegzetet.”
Nagyon szeretem a jó kávét, főleg a habos presszót. És itt rögtön meg kell jegyeznem, hogy az eszpresszó (espresso) nem az expresszel, mint gyorsvonattal kapcsolatos, hanem az exprimare (kifejezés) szóból származik. Véleményem szerint a kávéivás tényleg sokat elmond azokról az emberekről, akik fogyasztják, mert egyeseknél ez egy egész kultúra, míg mások nem törődnek azzal, hogy milyen barna színű löttyöt isznak.
Mivel a téma kimeríthetetlen, először egy furcsa dologról fogok megemlékezni; azokról az időkről, amikor a kávé még drognak számított, vagy amikor politikai vagy vallási megfontolásokból volt tiltott a fogyasztása.
Egy pár évet visszamegyünk az időben: van annak már vagy 1100 éve, hogy arab kereskedők a Vörös-tengeren keresztül Arábiába hozták a kávét őshazájából, Etiópiából. Az italnak, amit készítettek belőle, semmi köze nem volt az általunk ismert kávéhoz. Egy, a borhoz hasonló italt erjesztettek a kávébabból, amit gishr-nek (kisher) neveztek, és vallási ceremóniákon bódították magukat vele.
1511-et írunk, amikor a tudós ulemák (muszlim vallási tudósok) összeültek és harram-nak minősítették a gishrt (harram, azaz tisztátalan, vagy ahogy jó magyarul mondják: tréfli). Aztán – a skolasztika nemes hagyományainak megfelelően – csekély harminc évig vitatkoztak azon a témán, hogy az ital drog vagy nem, míg végül feloldották a tilalmat. Mekkában (mivel az iszlám szufi szektájának a rituáléin itták a kávét, és a szufikat eretneknek tekintették) a kávét is eretnek italnak minősítették: büntetés terhe alatt megtiltották a fogyasztását vagy termesztését, akkoriban már valószínűleg a mai kávéhoz hasonló ital volt a csészéikben.
Magyarországra a törökök hozták be a kávét (azt a mondást mindenki ismeri, hogy “A végén jön a fekete leves!”), de kevesen tudják, hogy egy időben még Törökországban is tilos volt kávézni, mert így parancsolta a szultán, IV. Murád. Mint látni fogjuk, nem ő volt az egyetlen zsarnok, aki politikai vagy gazdasági okokból betiltotta a kávéivást.
Az Etióp Ortodox Keresztény Egyház azért tiltotta a kávéivást, mert muzulmán italnak volt bélyegezve. A tilalom Etiópiában (a kávé őshazájában) egészen 1889-ig volt érvényben. Az idők szerencsére ott is változtak; jelenleg a kávé (abszolút jogosan) Etiópia nemzeti italának számít.
Eljutott a kávé Angliába is, ahol már a XVII. században kávéházak nyíltak, de 1676-ban II. Károly király törvényt hozatott, hogy ezek a lázadók politika fészkei, s mint ilyeneket be kell zárni! De Anglia az Anglia; a törvény olyan elemi felháborodást keltett, hogy még a hatályba lépése előtt visszavonták. Barátunk, Nagy Frigyes 1777-ben adta ki a parancsot, hogy a német ember igyon sört, nem pedig drága, külföldről hozott import kávét.
Későbbi követője, például Ceauşescu, a Nagy Suszter. A jelentős különbség annyi, hogy annak idején akadt egy bátor, zseniális ember, aki csúfot űzött a Nagy Frici rendeletéből, a hetvenes évek Romániájában viszont mindenki behúzta a fülét-farkát, kivéve az egészségügyi minisztert; amint látni fogjuk, meg is lett az eredménye.
És akkor a két sztori:
A bátor zsenit, aki viccet csinált Nagy Frigyes rendeletéből, Johann Sebastian Bachnak hívták, és egyik kedves, vidám és sokat játszott műve a “Kávékantáta”. Ennek a szövege dióhéjban a következő: Az elbeszélő bemutatja az apát és a lányát, a kantáta szereplőit. Az apa panaszkodik, hogy bár ezerszer figyelmeztette a lányát (Lischent), hogy hagyjon fel a kávéivással, ez nem hallgat az apjára. Újból pöröl Lischennel a kávé miatt; Lischen igyekszik megnyugtatni, majd egy áriában elénekli nekünk, milyen finom dolog a kávé. A dühös apa megfenyegeti, hogy ha nem hagy fel káros szenvedélyével, a ruhákat, sőt, az ennivalót is megvonja tőle! Lischen fütyül a fenyegetésekre, mire az apa taktikát változtat, és avval kecsegteti, hogy ha felhagy a kávézással, férjet keres neki. Lischen rögtön megígéri, hogy a szerelem kedvéért még a kávét is feláldozza, közben azonban az összes udvarlójával közli, hogy csak annak nyújtja kezét, aki majd megengedi neki a kávézást. Végül mindannyian együtt énekli a tanulságot, mely szerint „A macska nem engedi el az egeret!”, mert ez éppoly természetes, mint kávét inni! Hallgassátok meg ezt a befejezést; Nagy Frigyes pedig lenyelte a keserű pirulát, mert nagyon büszke volt arra, hogy (mint állította) ő nem zsarnok.
A másik kávés történet, amire hivatkoztam, Ceauşescu idejében játszódott le; ebben az esetben a dolog nem ment ilyen simán. Tudjuk, hogy a hetvenes években Romániában krónikus volt a hiány mindenből, amit enni vagy inni kellett, többek között kávéból is. A jelentős belföldi keresletet pörkölt magokból készült műkávéval, úgynevezett „nechezol”-lal, vagyis (hevenyészett fordításban) nyerítőkávéval pótolták. A népnyelv azért nevezte így, mert a csicseriborsón kívül pirított abrakzab is volt benne jócskán; hivatalosan 20% valódi kávé, 80% „helyettesítő” volt az összetétele, de mindenki tudta, hogy a kávé aránya az öt százalékot sem éri el.
Nos, szóval a román egészségügyi miniszter bemerészkedett a Kárpátok Géniuszához avval a hírrel, hogy a nechezol káros az egészségre. Nicu az első, kezeügyébe eső tárgyat a minisztere fejéhez vágta és ráüvöltött hogy: „Ezzel a képtelenséggel öt teljes percet vett el egy olyan zseni drága idejéből, amilyen csak ötszáz évente egyszer születik!” Még szerencse, hogy csak ilyen ritkán! – tehetnénk hozzá… Persze másnap a miniszter már nem volt miniszter, de nagyon boldog volt, hogy legalább életben maradt.
Még ma is vannak szekták, amelyek tiltják a kávé fogyasztását, például a mormonok; prófétájuk (Joseph Smith) a forró italok fogyasztásától óvta így híveit, értsd ezalatt a teát meg a kávét egyaránt. Az adventisták is tiltják a kávét, mint izgatószert, a dohánnyal és a szesszel együtt.
Ez a két felekezet nagyszerű alkalmat adott a kutatóknak, hogy nagy csoportokon vizsgálják meg a kávétól való tartózkodás hatásait. Az eredmény szerint statisztikailag csak igen kis mértékben mutatható ki, hogy az absztinensek között valamivel kevesebb szívbajos van, mint a kávéivók között.
Ha érdekelni fogja az olvasókat, majd azt is elmeséljük, hogyan kerül a kávé az asztalunkra.
Hozzászólások