Szerző: HP | jan 25, 2013
Két szék
Sándor küldte:
Szabó Magda – Szobotka Tibor (Nyáry Krisztián, Facebook)
A 30 éves Szabó Magda 1947. július 20-án az Írószövetség balatonlellei fogadásán látta meg először a 34 éves Szobotka Tibort. A férfi éppen csak ránézett a karcsú barna nőre, és már ment is tovább. Magda viszont azonnal beleszeretett az ismeretlen, világosszőke férfiba. “Sosem hittem, hogy van ilyen. Kinevettem, aki azt írta, jöhet az életben olyan pillanat, amikor egy másodperc töredékére megáll forgásában a világ, s hirtelen megváltozik minden, – velem ez történt. Csak álltam, néztem rá; minden sejtem azt mondta, én erre az emberre vártam egész életemen át, … miatta hárítottam el a házassági ajánlatokat, én ennek az ismeretlennek a kedvéért születtem.” Végül Devecseri Gábor mutatta be a férfinak. Magda akkoriban költőnő volt, nem is gondolt a prózaírásra. Devecseri szerette a verseit, és javasolta, hogy próbálja meg elhelyezni a rádiónál, ahol Szobotka volt az irodalmi osztály vezetője. Magda meg is ígérte, hogy beviszi majd a verseit. Másnap megpróbált utánajárni, ki ez az ember. Az ismerősök óvták tőle: “Idejét, tehetségét prédáló nőcsábász, aki hajnalonta jár haza”. Tibor naplója alapján igazuk volt: “Hétfőn az Írószövetség fogadásán vettem részt Devecseri és Szabó Magda (csinos!) társaságában. Onnan K.-hoz mentem. Színház, majd P. nálam maradt. Unom és szeretnék valamilyen udvarias módon megszabadulni tőle.” Tibor a nap egyik felében cikkeket írt, regényén dolgozott, végezte a rádiós munkáját, és szervezte a kisgazdapártot. Legtöbb energiáját azonban az kötötte le, hogy a párhuzamosan futó barátnők ne találkozzanak. Özvegy volt, a háború alatt vajúdó feleségét magára hagyták a bombázás elől az óvóhelyre menekülő orvosok, aki így végül gyermekével együtt belehalt a vérveszteségbe. Hosszú depresszió után ugrott bele az élet sűrűjébe. Magda ezt hallva elhatározta, hogy nem megy be a rádióba Tiborhoz. Aztán mégsem bírta ki. A férfi kedves volt vele, de a beszélgetésükhöz csatlakozó szerkesztőnő éreztette vele, hogy Tibor foglalt. Magda dühös lett, elköszönt és kiment. Másnap Tibor már a munkahelyén kereste, úgymond a versek miatt, amelyekről egy vacsoránál szeretne beszélni. Innentől kezdődött a kapcsolatuk. Magda sejtette, hogy csak egy az aktuális féltucatból, de nem bírt ellenállni a férfinak. Az első rámenős közeledési kísérletnél felpofozta a férfit. Hiszen ő nyakas debreceni kálvinista lány, nem olyan, mint a fővárosi nők, majd ő elmondja, mit mikor lehet. Tibornak ez tetszett, és várt. Fél év alatt naplójából eltűntek a színésznők, a rádiós gyakornok lányok. Végzetesen beleszeretett Magdába, aki karácsonyra egy Niké istennőt ábrázoló antik jegygyűrűt küldött neki. Tibor akkor már azt írta, más nő többet nem érdekli. Az eljegyzést júniusban követte esküvő. Azonban a teljes boldogság csak rövid ideig tartott. Szobotka mint polgári elem elveszítette rádiós állását, a feljelentésben az is szerepelt, hogy “címeres” gyűrűt hord. Hamarosan az írószövetségből is kizárták, évekig könyvtári segédmunkásként dolgozott, közben fordított. Magda 1949-ben megkapta a Baumgarten-díjat, de még azon a napon visszavonták tőle és állásából is elbocsátották; egészen 1958-ig nem publikálhatott. A kétségbeesett Magdában férje tartotta a lelket. “Nekem írd meg!” – kérte Magdát, aki eltiltásuk alatt kalapáccsal akarta szétverni az írógépet, mondván úgysincs kinek írnia. “Ha szeretsz, elég kell hogy legyen neked az, hogy én vagyok az olvasód.” Szerette, úgyhogy írt, mégpedig sokat. A hosszú hallgatás alatt költőből regényíró lett. A 60-as évektől megjött a siker is. Aki ekkor ismerte meg őket, úgy találhatta, Szabó Magda férje egy folyton otthon ülő, felesége árnyékában élő figura. Pedig csak megtalálta a boldogságát. Elkezdte írni életrajzi regényét, de már nem volt ideje befejezni. 1982-ben agyvérzést kapott, és hamarosan meghalt. Halála után Magda fogta a kéziratot, a naplókat, a jegyzeteket és megírta Tibor könyvét. A “Megmaradt Szobotkának” című regény egyes oldalairól nehéz megállapítani, hogy melyiket ki írta. Egy egymást mélyen ismerő szerelmespár közös könyve, akik a síron túl is felelgetnek egymásnak.
Szerző: HP | jan 24, 2013
Kattints rá!
Úgy jó hat évvel ezelőtt, a falu nyugdíjasainak az egyik havi kirándulás a Hula-lápba vezetett, a kirándulás költségeit részben a Rotary Club fedezte. Ez alkalommal különösen sokan jelentkeztek, így aztán két autóbusszal indultunk, a Galilei tó mellet fekvő “Hula”- mocsár nemzeti parkba, amely a Golán fennsík déli határán, a Galil (Kineret) tótól északra terül el.
Miután egy hatalmas kiterjedésű láp vidéket – addigi malária fészket – termőfölddé változtattak, annak egy részét meghagyták az eredeti papirusz-láp formájában. Ez a jelenleg védett terület hamarosan a vándor madarak paradicsomává változott. Minden télen hozzávetőileg huszonegy- huszonötezer darunak és több ezer más vándor madárnak adott téli menedéket. Ennyi daru sehol a világon nem gyűlik össze. Hogy honnan jöttek, azt nem tudhatom, mert az interneten azt olvastam, hogy Magyarországról már majdnem teljesen eltűntek. Nekem mégis a régi Otthon nosztalgiáját idézve ismerősnek tűnik valahány….
Az őszi-tavaszi madár vándorlások alkalmával Hula százezreknek ad pihenőhelyt. Hogy a környező gazdaságokban ne tegyenek kárt, rendszeresen etetik az itt telelő madarakat. Amint meglátják a traktor vontatta szóró gépet – mellyel tonna számra szórják nekik a magokat – nagy kurrogással vetik magukat a mindennapi eledelükre. Ekképpen azokat a traktor vontatta amfiteátrum szerű kocsikat – amelyeknek az egyik oldala nyitva van és táplálék helyett turistákkal vannak tömve – ugyancsak maguk közé engedik. A turistákat persze felszólítják, hogy csendben maradjanak ülve, és főleg ne hadonásszanak. Ezek a turistak – akik sokan vannak ám – fizetik meg a madár eledelt és a láp fenntartását.
A vándor madarak egy másik csoportja, a falunktól nem messze tanyázik az ugyancsak védet terület vízparti eukaliptusz fákon. Ezek főleg Kormoránok. A vízben a bivalyok is jól érzik magukat
https://plus.google.com/photos/108968301883859984850/albums/5835856149639900001
Galambos Viktor anyaga
Szerző: HP | jan 22, 2013
Kentner Sándor: Homokóra
Tudomásom szerint a homokóra, ősrégi, talán egyiptomi találmány.
Napjainkban is használatos szerkezet.
Volt idő, amikor még csak vonalas telefonok voltak, és az első 3 perc ingyenes volt.Nos, erre találták ki a 3 perces homokórát. Telefonálás közben az egyik szem mindig a homokórát figyelte.
Napjainkban leginkább a szaunákban található a 15 perces változat.
Végül is minden embernek, sőt mi több, mindenélőlénynek van egy virtuális homokórája. Mivel, nem látható, így senki nem tudja, hogy mennyi van még hátra. Egyetlen hátránya a valódi homokórával szemben, ezt nem lehet megfordítani. Amint lepereg az utolsó homokszem, vége a játéknak. (The game over.)
Előfordul, hogy valamiért elakad a homok, de ha időben valaki megkocogtatja a szerkezetet, akkor a homok pereg tovább.
Nem tudom, ki hogy van vele, próbálta-e valaki is megsaccolni, hogy mennyi homok van még fent.
Mivel biztosat úgy sem tud senki sem, kár is erőlködni.
Így van ez, jól. Képzeljük el, mekkora pánik lenne, ha az emberek tudnák, hogy mennyi homokjuk van még a felső tartályban.
Amennyiben ismernénk a homokóra állását, az emberiség sohanemlátott izgalomba jönne, és rettenetes dolgokat művelne.
Amennyiben elköszönéskor, valami jót akarok kívánni, azt csak egyféleképpen lehet…:Sok száraz homokot az órádba !
Van egy régi dal, talán a Záray-Vámosi táncdalénekes házaspár énekelte még a 60-as években.
„Szeretném a homokórát megállítani,
Szeretném az emlékeim elfelejteni,
De a homokóra, csak pereg, pereg,
Így, hát kedves tovább szenvedek.”
Szerző: HP | jan 21, 2013
Feloldozást vártam,
mégis korholás lett bűneim ára,
fájó magány, szipogó csend.
Lehulltam a konyha kövére
– mint megtaposott félpengős -,
kiért tisztes derék lehajolni rest.
Isten nézett le rám, térdeplő fiára.
megtelt vele a piciny sarok.
Ő látta csak,
világot megváltó kínokat hordok,
tiszta csengésű szavakat a jóra,
mely termékeny talajba hull,
mint térdem alatt a kukorica.
Anyámat lestem, ő meg engem.
Kizártuk mindketten az ég Urát.
Ő papolt, mint földi helytartója,
én meg hallgattam, mint a sír.
Bűneim sorát vette számba,
mi túlnőtt a gyerekcsínyeken.
Egészen belesápadt ,
mintha ő tett volna rossz fát a tűzre.
Nem én.
Pironkodtam.
Fájt a szó, mit fejemre olvasott
magából kikelten, egy szál virágért
s lovalta őt a rikoltozó szomszéd.
-Meglopott
kertembe hatolt be e kölyök-
Én nem tagadtam,
szentül hittem, jót teszek.
Lelki üdvöm volt az a rózsa,
a szégyen, ami arcomra fagyott,
megtörte büszkeségem,
mint sarjadó fát a gyenge erezet.
Mert Neki szántam, Anyámnak,
mikor még le se téptem,
csak gyűjtöttem a bátorságot hozzá,
én a kis kölyök
hogy nagynak lásson, aki nem jön üres kézzel.
Pedig nevenapja se volt…
Csak hoztam, úgy…szeretetből,
ahogy ő szokta apró ajándékait
mikor haza jön s leteszi elém észrevétlen.
Anyám csak nézett rám,
a szó galamb-szelíddé vált az ajkán,
úgy éltetett, ahogy a nekem szelt kenyér,
amit adott, ha látta, hogy éhezem.
Szinte már én sajnáltam….
s bűneim alól feloldoztam szegényt…
Így látom őt ma is azóta,
boldog mosolyát rejtve
simogatón egy morzsányi korholásban,
ahogy belevörösödik a szeretetbe,
mint kezében
a neki lopott rózsa.
Seres László
Szerző: HP | jan 19, 2013
Hajóval a Boszporuszon
A széles folyóra emlékeztető, 31 kilométer hosszú víziút elválasztja a két kontinenset, Európát és Ázsiát, ugyanakkor összeköti a Márvány-tengert a Fekete-tengerrel. Szélessége 700-3500 méter, mélysége pedig 50- 120 méter közt változik. Vizének mozgása gyors és igen érdekes. A felső, sóban szegényebb vízrétegek a Márvány-tenger felé, az alsók a Fekete-tenger felé áramlanak.
A legenda szerint Zeusz főisten felhő formájában közelítette meg Ió, argoszi királylányt. A féltékeny Héra, az éj királynője, Zeusz testvére és egyben felesége, tehénné változtatta Iót s ráuszított egy bögölyt. Hogy megszabaduljon a kellemetlen légytől, Ió beugrott a tengerbe. Innen származik a név, görögül a boszporusz név tehéngázlót jelent.
Isztambuli tartózkodásunk hiányos volna egy boszporuszi hajókirándulás nélkül,- adok igazat a fiamnak,- s máris „caplatunk“ a nagy hőségben az Eminönü kikötőbe. Fárasztó, de élményteli nap előtt állunk: délelőtt ez a hajókirándulás, délután a Top Kapi szultáni palota megtekintése, este fény- és hangjáték előadás a Kékmecsetnél.
5 márkába kerül a hajójegy, bármilyen pénznemet elfogadnak. Egy csukott helységben nagy tömegben várakozunk az indulásra. Csurog rólunk a víz, pedig még reggel van. Mi lesz ebből? Semmi probléma,- derül ki később,- mert a hajón enyhe szellő hűsít és az árusok szüntelenül kínálják „nemzeti italaikat“, a forró cay-t /tea, csáj/, valamint a hideg ayran-t /joghurt/.
Elhaladunk a pompás, Dolmabahce szultáni palota, A Bahcsiszeráji szökőkút című balettjáték eredeti helyszíne előtt. Úgy tűnik, mintha lebegne, úszna a vizen a csodálatos szeráj. Apró hangyának érzem magam, amint a Boszporuszt átszelő Európahíd alatt suhanunk át. Az impozáns függőhíd 64 méter magasan feszül fölöttünk.
A Boszporusz legkeskenyebb részén elénk tűnik a 15.században /alig négy hónap alatt!/ felépített hatalmas európai citadella, a Rumeli Hisari. Ma múzeum, melyben szabadtéri előadásokat tartanak. Ez volt a középkor legnagyobb bevehetetlen erődítménye, ahonnan ágyúgolyóval bármelyik ellenséges hajót el tudták süllyeszteni. Szemben vele, az ázsiai oldalon Anadolou Hisari festői ugyan, de jóval egyszerűbb. Hajónk a tövében meghúzódó kávézókat, falatozókat benépesítő vendégeket dudaszóval köszönti.
A sűrűn beépített Boszporusz egyfajta Canal Grande, egyik oldalán Európával, másikon Ázsiával. Mindkét oldalon fából készült oszmán házak /yale/, nyaraló villák, ötcsillagos szállodák, vendéglők és hatalmas márvány paloták követik egymást. Ezek pompás kapukkal nyilnak a Boszporuszra, előtte meg sétányok húzódnak. Előkelő lakónegyedek váltakoznak apró halászfalukkal, melyekben a mosék, zsinagógák és keresztény templomok a legnagyobb békében megférnek egymás mellett.
Hajónk Ázsiában Rumeli Kavagi nevű festői halászfaluban köt ki. Jó két óra áll rendelkezésünkre. A kicsi helység utcái egy magas dombra vezetnek, egy vár romjaihoz. Csodálatos a kilátás, de a kikötőt mégiscsak izgalmasabbnak találjuk. Ott valóban érezzük, hogy Keleten vagyunk. Nagy a nyüzsgés. A népművészek eladásra készített, színes ajándéktárgyakkal rakták tele a szűk utcákat s egymást túlkiabálva kinálják azokat. Innycsiklandozó illatok terjengenek a levegőben. A faliszőnyegekkel diszített falatozókban sütik a halat, készitik a kebabot, kinálják az ennivalót. Előttük hivogatók, terelők meggyőzni igyekeznek az elhaladókat, hogy náluk a legfinomabb és legolcsóbb minden, oda a legérdemesebb betérni.
Egy vízre nyúló, csendesebb helység fedett teraszára ülünk le ebédelni. Láboszlopaihoz sűrűn csapódnak a Boszporusz hullámai. Mellettünk egy kiálló szirten a mozdulatlan sirályok úgy sorakoznak, mint hangjegyek a kottában. Nem csábítja őket társaik cikázó röpködése. Vajon alusznak? Megszólal a közeli moséból a müezzin, a karcsú minarett hangszóróin át bömböli imára hívó énekét. Szívesen elmennék én is, kiváncsiságból, dehát oda nők ima alatt nem léphetnek be. Már egyszer kipróbáltam, de nem sikerült, elzavartak. A fiam távolról kacagta, hogy micsoda rémületet okoztam, amint figyelmeztetése ellenére megpróbáltam besurranni.
(folyt. Hozzászólásokban)
Szerző: HP | jan 18, 2013
Galambos Viktor: Caesarea (2.)
Most pedig vegyünk sorra egy párat a Caesarean látható épületekből, egyúttal kis ízelítőt is adva az ott történtekből. Kezdjük Heródes színházával. Ez a legrégibb az Izraelben fellelhető színházak közül. Elhelyezését nagy körültekintéssel választották ki a tengerparton úgy, hogy a nézőtérről a háttérben a tengert lehet látni. Két cavea-ja, azaz ülőhely-csoportja van, négyezer férőhellyel. A színpadot egykoron márványoszlopok övezték (amelyek napjainkban már nem állnak). A színpad mögött egy háromemeletnyi magas fal állott, amely a színpad hátterét alkotta (ami szintén nem maradt meg). Uralkodásának végén Heródes lejött Caesareára és ünnepélyeket rendezett a császár tiszteletére. Az ünnepélyek második napján egy színezüst szálból szőtt ruhában jelent meg, amely a korai napsütésben úgy csillogott, hogy talpnyalói a beszédet “Isten szava ez, nem emberé!” felkiáltásokkal kísérték.
És azonnal megveré őt az Úrnak angyala azért, hogy nem az Istennek adá a dicsőséget; és férgektől megemésztve meghala (Apostolok cselekedetei; 12.23)
A bizánci korszak végén a színházat kastéllyá alakították, majd az arab uralom alatt teljesen tönkrement.
Az ásatások után az izraeli állam rendbehozatta; jelenleg is használható állapotban van, nyaranta opera-előadásokat, hangversenyeket tartanak benne.
Meg kell említeni, akusztikája olyan kitűnő, hogy a színpadon elhangzottakat minden erősítés nélkül az utolsó sorban is jól hallani, a padok alá beépített korsók rezonanciájának köszönhetően. Az amfiteátrum, amelyet Josephus Flavius stadion-nak nevez, egy “U” formára kialakított terület: 250 méter hosszú és 50 méter széles. Tizenkét sor ülés volt kialakítva a tízezer néző számára; később a keleti oldalára még egy sor oszlopot is építettek. Az amfiteátrum volt a színhelye annak a kis születésnapi bulinak, amit Titus rendezett az öccsének, miután Jeruzsálemet a föld színével tette egyenlővé. Kétezer-ötszáz hadifoglyot vetettek a caesareai amfiteátrumban a vadállatok prédájául; az eljövendő császár tudta, hogy “Cirkuszt s kenyeret a népnek!”, meg aztán így mulatott egy római úr! De egy sokkal nagyobb jelentőségű dolognak is tanúja volt az amfiteátrum.
Egy Joppe-ból jött gyalogosnak biztosan át kellett haladnia rajta, mert Joppe délre feküdt az amfiteátrumtól, maga a város (Caesarea) pedig északra. A gyalogost Simonnak hívták, de hívei Petrusnak is szólították. Egy Cornelius nevű római százados (centurion) hívatta, mondván, hogy a nála járt angyalok azt ajánlották, forduljon hozzá. Szent Péter (mert róla van szó), miután háromszor is prófétikus álmot látott a tisztáról és tisztátalanról, azonnal elindult Corneliushoz, megtéríteni és megkeresztelni őt, annak dacára, hogy pogány volt és mint írva vagyon:
Péter pedig megnyitva száját, mondá: Bizonnyal látom, hogy nem személyválogató az Isten; hanem minden nemzetben az kedves Őelőtte, aki Őt féli és igazságot cselekszik. (Apostolok cselekedetei; 10.34, 10.35)
Ezáltal lett a keresztény vallás világvallás, amit a népek elfogadtak, kivéve a zsidókat, akik a kereszténységben nem egy új vallást láttak, hanem saját vallásuk eretnek szektáját. Az amfiteátrum körüli ásatások során egy feliratos kő is előkerült, amelyen Poncius Pilátus neve olvasható, bizonyítva, hogy a helytartó háza Caesareán volt; innen indult azon a bizonyos pészach-ünnepen Jeruzsálembe, hogy ott – miután halálra ítélte Jézust – mossa kezeit. Nemcsak Szent Péter járt Caesareán, hanem Saul is, aki Paulus néven vált ismertté; Szent Pál, a “tizenharmadik apostol” több térítő útján járt arrafelé, sőt, egyhuzamban két évig tartózkodott itt. Igaz, nem önként, hanem Félix és Festus prokurátorok vendégeként a börtönben. Innen küldték Rómába, hogy a császár ítélkezzen fölötte.
A keresztesek várát – amely egy 900 méter hosszú, 13 méter magas fallal és egy 9 méter mély árokkal volt körülvéve – valószínűleg a Polo fivérek (Niccolo és Maffeo) is látták a tizenharmadik században, amikor hajón ideérkeztek és innen folytatták szárazföldön az útjukat Pekingbe Kubiláj kánhoz. (A legismertebb Polo, azaz Marco az imént említett Niccolo fia volt).
Visszatérve a vízvezetékhez: volt egy magas, amely a tengerszint fölött 8 méter magasságban érte el a várost, valamint egy alacsony, amely egy mesterséges víztárlóból hozta a Krokodil-patak vizét, öt és fél méter magasságban. A tárolórendszer zsilipjei máig működnek; kíváncsi vagyok, hogy amit ma építenek, fog-e még működni két évezred után..? A római patríciusok tudtak ám élni: a város szélén épített villa padlója csodálatos mozaikokkal volt kirakva, amelyek máig megmaradtak, és főleg madarakat ábrázolnak.
https://plus.google.com/photos/108968301883859984850/albums/5834709810782257441#photos/108968301883859984850/albums/5834709810782257441
Hozzászólások