Caesareát bemutatni nem lesz olyan egyszerű, mert itt nem egy kis település maradványai vannak, hanem a középkelet egyik legnagyobb ókori városáé. Az lesz a legjobb, ha átadjuk a szót Josephus Flaviusnak, aki a következőket írja Nagy Heródes itteni építkezéseiről: (Bocs a hosszú idézetért, de ő az ép várost látta, én csak a kiásott romokat.)
Miután úgy látta (Heródes), hogy az a tengerparti város, amelynek Stratos Pyrgos volt a neve, pusztulófélben van, de gyönyörű vidéke miatt alkalmas arra, hogy újjáépítse a császár (Augustus) tiszteletére, fehér márványból csakugyan újjáépítette, pompás palotákkal ékesítette, és itt különösen megmutatta veleszületett nagyvonalúságát.
Ugyanis Stratos Pyrgos Dora és Joppe között feküdt, és a két város közt egészen hosszan nem volt a tengerparton semmiféle kikötő, úgyhogy aki Főníciából erre hajózott Egyiptom felé, kénytelen volt a nyílt tengeren hányódni a veszedelmes téli viharokban, amelyek – ha csak mérsékelt erejük volt is – akkor is oly erővel csapkodták a sziklákhoz a hullámokat, hogy messze területen felkorbácsolták a tengert.
A király becsvágya és pazar bőkezűsége legyőzte a természetet és olyan kikötőt alkotott, amely nagyobb volt, mint a Peiraieusi, belsejében pedig számos védett horgonyzóhelyet építtetett.
Ámbár a hely meglehetősen kedvezőtlen volt, mégis éppen ez fokozta a király becsvágyát, hogy olyan művet alkosson, amely keményen dacolhat majd a tenggerrel és amellett olyan művészien szép, hogy a befektetett óriási munkát semmivel sem árulja el. Mindenek előtt tehát a kikötőnek szánt területet az imént említett hosszúságban kimérette és aztán 50 láb hosszú (kb. 16 m), 9 láb magas ( kb. 3 m) és 10 láb széles (kb. 3,3 m) hatalmas sziklatömböket süllyesztett a vízbe 20 rőfnyi mélységbe ( kb. 15 m). Miután így a mélységet kitöltötte, a töltésnek a vízből kiálló felületét 200 lábnyira (66 m) kiszélesítette; ebből 100 lábnyi azért készült, hogy megtörje a tenger hullámait. Ennek a résznek Prokymia (hullámtörő) volt a neve. A másik száz láb volt az alapja a kikötő körül épített falnak; ezt igen magas tornyokkal tarkázta, amelyek közül a legnagyobbat és legszebbet Drususról, a császár mostohafiáról neveztek el. A kikötőben rengeteg raktár volt az áruk elhelyezésére. Előttük körben széles sétány, ahol az utasok kényelmesen körbejárhatták a kikötőt. A kikötőbejárat észak felől volt, mert az északi szél általában itt a legenyhébb. A bejárat mindkét oldalán lábazatokon nyugvó, 3-3 óriási méretű szobor volt, amelyeket balról zömök torony, jobbról pedig egymással összekötött, egyenes oszlopok tartottak; ezek az oszlopok nagyobbak voltak, mint a velük szemben álló torony. A kikötő környékén az épületek ugyancsak fehér márványból voltak, s a város utcái egymástól egyenlő távolságban mind a kikötőbe vezettek.
A kikötő bejáratával szemben, egy magaslaton hatalmas, gyönyörű templomot építtetett a császár tiszteletére; ebben volt a császár óriási szobra, méltó párja az olympiai Zeusznak, továbbá Róma szobra, amely Héra argoszi szobra mintájára készült. Heródes a várost a tartománynak, a kikötőt pedig a hajósoknak szentelte, az egész építkezés dicsőségét pedig a császárnak, akiről a várost Kaisareiának nevezte el. Az ott emelt egyéb épületek az amphiteátrum és a színház, továbbá a piactér ugyancsak méltók voltak ahhoz, akinek a nevét viselte. Ezután a király ötévenként visszatérő játékokat alapított, ezeket a császárról nevezte el, és az első játékokra a 192 olympiászon maga tűzte ki a jelentékeny versenydíjakat, nemcsak a győztest, hanem a második, harmadik helyezettet is díjakkal tüntette ki.”
(Folytatása a hozzászólásokban olvasható)
A közmondás szerint aki nem járt a Bazárban, az nem volt Isztambulban. A Bazár Isztambul sétálóutcája. Bár 500 éves, varázsát még mindig nem veszítette el. Egy élmény, sőt kaland a nyugati látogatóknak. A világ legnagyobb fedett piaca olyan, mint egy hatalmas méhkas a város szívében. Többször esett földrengés és főleg tűzvész áldozatául, akkor, amikor még csak deszkával volt befedve.
Eredeti arca és karaktere az idők során sokat változott. Kezdetben a keresztényeket nem is szolgálták ki, ma a fő vásárlók túristák. Valamikor a kézművesek negyede volt, ahol szőtték a szőnyegeket, készitették az ékszereket, dolgozták fel a bört. A mesterségek utcákra voltak elosztva s az árú minőségét szigorúan ellenőrízték. Csak kitünő minőségű szöveteket, ékszereket, fegyvereket és csupán eredeti antik tárgyakat árulhattak benne. Bár az egykori műhelyek legnagyobb része időközben kikerült a Bazárból, az utcák nevei máig is fennmaradtak. Igy vannak aranyművesek, cipészek, tapétázók, kalapkészítők, szőnyegszövők, rézművesek, textil árusok utcái és így tovább. Csupán itt-ott maradt még néhány műhely, ahol inget varrnak, cipőt talpalnak, bútort készitenek.
42.000 négyzetméter területen fekszik. Tizennyolc kapuja van. 86 utcája, átjáróival, összekötő sikátoraival valóságos labirintus. A szűk, végeláthatatlanul kigyózó, és sűrűn elágazó utcácskák mindkét oldalán áruval zsúfolt boltok szoronganak egymás mellett. Összesen vagy négyezer. Ennek kereken fele ékszerüzlet. De falatozók, kávéházak, sőt mosék /templomok/, kutak, bankok is vannak a nagy fedél alatt. Húszezer ember dolgozik a Bazárban és naponta félmillió látogatója van.
Bár az első benyomás az, hogy ott egy bábeli zűrzavar uralkodik (utcák, üzletek, áru- és embertömeg, nyelvzavar),- a Bazár áttekinthetőbb, mint ahogy első látásra tűnik,- állítják azok, akik már többször jártak benne. Kora délutánig alig van forgalom, csak 17 órakor kezdődik az igazi tolongás. Lopás alig fordult elő a Bazár több évszázados múltja alatt. Az árusok öt nyelven beszélnek, vagy kiabálnak, fáradhatatlanul egész nap. A sok nyelv ismerete a „kenyerük“. Mi magunk közt nem tudunk se magyarul, se románul, se németül beszélni, mert ha egy szót is meghallanak, azonnal megszólítanak azon a nyelven és próbálnak beterelni az üzletükbe.
Mit érdemes vásárolni a Bazárban? Ékszert, szőnyeget, börholmit. Az alkudozás kötelező, azaz elvárják a vásárlótól. De annak is meg kell adni a módját. Mert annak is van egy rituáléja. Felét igérni a mondott árnak, nem engedni belőle, közben,- jelezve, hogy az áru nem kell,- nyugodtan ki lehet menni az üzletből, mert úgyis visszahívják. Aki jól alkuszik, fele áron is megkapja az árut. Közben teával kínálják meg a vásárlót, – hosszas alkudozás alatt többször is. Ha megegyeztek, az üzletkötést kézfogással pecsételik meg. A kereskedők szavukat állják. Az árut, például a szőnyeget hazaküldik, nem kell cipelni. Még külföldre is. Különben két óra hosszat is alkudozhat a vevő egy apróság fölött s egyáltalán nem haragszik meg az eladó, ha végülis nem veszi azt meg. Az első vásárlónak az árut reggelenként olcsóbban adják oda, mert az,- állítólag- szerencsét hoz nekik egész napra.
Nekem is volt egy érdekes alkudozásom. Illetve részemről nem volt az, mert én analfabéta vagyok benne. Az történt, hogy kézbevettem egyik bolt elött a kosárban felhalmozott tömegből egy fehér pipát, ami valami elefántcsont utánzat lehetett. Én, pipát! – mikor nem is dohányzom. Csak kiváncsiságból megkérdeztem, hogy mennyibe kerül. Nós, ennyi kellett a fiatal eladónak. 75 márka,- válaszolta rövid gondolkodás után. Aztán lett belöle 70, 60, 50,- de anélkül, hogy én alkudtam volna, a fejemet rázva, hogy nem kell, csak mentem előre, inkább menekültem ő meg jött, tolakodott mellettem a pipával a nagy tömegben és „nyomta“ a szöveget németül: 40, 25, 15, 10, végül 7-re vitte le az árat. 75-röl 7 márkára. Hogy nem vettem meg a pipát, azt ma is sajnálom, mert szeretem magam körül az olyan tárgyakat, melyekhez apró sztorik szövődnek.
Leülünk egy asztalkához törökkávét inni. A szemközti bolt előtt egy vállfára akasztott trikót angol szöveg diszít: „Tudom, hogy a válasz rá Raki, de a kérdésre már nem emlékszem“. Rakinak nevezik az ánizsos török pálinkát, ami oly erős, hogy vizzel kell higítani, amitől tejszerű színeződést kap.
Csodálatos keleti illatok terjengenek az egyik utcában, mert nagy zsákokban exotikus fűszereket és szárított gyümölcsöket árulnak. Mellette süteményeket, édességeket halvát, rahátot, lépesmézet és sok egyebet, amit nem tudok megnevezni.Tovább meg emléktárgyakat. Vásárolok én is kicsi cifra törökpapucsokat, hogy hazavigyem ajándékba. Romlandó árut, gyümölcsöt, zöldséget a Bazárban nem árulnak. Azt a szabadtéri piacokon kell keresni. A piac és bazár két külön fogalom.
Az isztambuli Bazárról azt tartják, hogy bevásárló paradicsom. A bevásárlás „Mekkája“. Mindegy, hogy mit vesz az ember, szőnyeget, fűszert, vagy aranyat,- a vásárlás élmény marad. A legfontosabb áru a Bazárban mégiscsak az arany. Bár én azzal a szent elhatározással indultam Isztambulba, hogy aranyat venni nem akarok,- én csak látni akarok,- végülis másként alakul. Szimpatikus ékszerészhez lépünk be. Nyolc (!) nyelven beszél. A magyar nincs benne, mert, mint mondja: „madzsarul csak kicsit tudok“. Pedig jól beszél, csupán a „gy“ hangot nem tudja kimondani, csak így: „edzs“, meg „mindedzs“. Románul folyik a tárgyalás. Fizetni bármivel lehet, dollárral, márkával, sillinggel, török lirával,- még vegyesen is. S az eredmény: egy lánccal és egy karkötővel távozom. A Bazárt senki nem hagyja el üres kézzel. De becsapva se érzi magát utána.
Este az ajtók elé kirakott árut bezsúfolják a kicsi boltokba s bezárják őket. De bezárják magát a Bazárt is. Mind a 18 ajtaját. Azt a szemétmennyiséget, ami körülötte visszamarad, azt nem lehet szavakban kifejezni. Nem probléma, az utcaseprők éjjel eltakarítják. Reggel aztán újra nagy tömeg szorong az ajtók előtt, nyolckor nyitják a Bazárt, kezdődik egy új nap.
Az alábbi történet a Kossuth rádióban, karácsony éjszakáján hangzott el.
Szerkesztő-riporter: Felszeghy Csaba.
A történet még 1999-ben kezdődött.
Egy fiatal vasvári házaspár első gyermekét várta.
A fiatalasszony már kéthónapos terhes volt, amikor kirándulni mentek somlóra.
A túra végén az asszony elkezdett erősen vérezni. Autóba ültek és azonnal a vasvári kórházba mentek, ahol az orvosok nem zárták ki a vetélés lehetőségét sem.
Erre a fiatalasszonynak 9 napot kellett várni.
Ezalatt az idő alatt különös megpróbáltatásokon ment keresztül. A szülészeti osztályon két kórterem volt. Az egyikben a mindenórás kismamák feküdtek, a másikban meg az abortuszra várók.
A fiatalasszony, belgaként, egyik kórteremben sem érezte jól magát.
Miután elvetélt, a család kérte a kórházat, hogy adják ki a tetemet, hogy tisztességgel eltemessék.
A kórházban mindenki furcsán nézett a különös kéréssel előállott házaspárra.
A pár kérése jogos volt, mivel párhónapja készült el az a törvény, amely ezt lehetővé tette.
Addig a bevált gyakorlat az volt, hogy az abortumot leküldték a proszekturára, ahol azután ment a veszélyes hulladék feliratu konténerbe, ahol a vakbelek, amputált lábujjak és levágott lábszárak gyűltek, hogy azután egy krematóriumban elégjenek.
Miután a kórház nem mutatott hajlandóságot a kérés teljesítésére, a házaspár ügyvéde felkereste a kórházigazgatót, és megkérdezte tőle, hogy melyik kereskedelmi TV-ben szeretne szerepelni.
Végül is ez, meggyőzte az igazgatót és kiadta az abortumot egy formalinos üvegcsében, amely egy műanyag dobozba volt rakva.
A dobozon a következő felirat volt: „Ne dobd ki !”.
A kiadás feltétele az volt még, hogy csak egy temetkezési vállalkozó veheti át.
Ez, megtörtént.
Most jött a neheze. Kellett egy papot keresni aki vállalta volna, hogy eltemeti az abortumot.
Nem volt úgy-e bár, születési anyakönyvi kivonat, így a pap nem tudta, hogy kit is temet el.
Végül is akadt egy református pap, aki vállalta a temetést, de neki a püspökétől kellett rendkívüli engedélyt kérnie.
Végül is a püspök engedélyt adott.
Végül is sikerült a házaspárnak az elsőszülött gyermeküknek indult, 69 napos magzatot eltemetni.
Később került sirkő is a parányi kis sírra, a következő felirattal:
„Magzatunk 1999
A Szathmáry család”
Azóta, minden szenteste a család, az azóta született 3 gyerekükkel kimennek a temetőbe és telitorokból éneklik az üres temetőben, a „Mennyből az angyalt” és más karácsonyi dalokat.
Azóta az asszony elégedett, hogy megtette, amivel, véleménye és szíve szerint , tartozott a megnemszületett magzata emlékének.
Öt gyermeket szeretnének, úgy, hogy még kettő a tervek szerint hamarosan megérkezik.
Jómagam, még nem léptem túl az eseten. Próbálom érteni, megérteni, és valószínűleg nem fog a nehezemre esni.
Galambos Viktor írása:
A tegnap még szép idő volt, így elmentünk a Maagan Michael kibutz kaktusz kertjébe, és hobbinknak élve, készítettünk egy pár felvételt (mellékelve).
Mivel Piroska párszor kérdezett a kibutzokról, kielégítem kíváncsiságát és egy pár sorban beszámolok a Maagan Michael kibutzról, mely az ország egyik legnagyobb és leggazdagabb kibutza.
A neve magyarra lefordítva: “Michael lehorgonyzása”. Az első 154 tag ugyanis itt horgonyzott le, Michael Pólák anyagi támogatásával, 1949-ben, miután elvégeztek egy mezőgazdasági és állattenyésztési iskolát.
A kibutz földjeinek nagy hányada a Kabbara lápon terül el, melyet a múlt század első felében Rothschild báró segítségével kezdtek kiszárítani a zsidó telepesek és a helyi beduinok.
Azon a részen, melyet nem lehetett kiszárítani halastavakat hoztak létre, melyekben azóta is szentpéter-halat és pontyot tenyésztenek. Az egykori mocsár másik részéből legelőt létesítettek tehenészetnek, amely ma évi 3.2 millió liter tejet termel.
Jelenleg a kibutzban közel másfél ezren laknak, akik avokádót, banánt és papayat termesztenek, valamint baromfi tenyészettel foglalkoznak, továbbá műanyag, illetve preciziós fémelem gyárukban exportra termelnek.
A kibutz lakóterülete olyan mint egy nagy park, rengeteg különleges fával, például a kép soron látható “uborka fával”, virágzó bokrokkal és a közöttük megbúvó családi házakkal. Közös épületek is vannak, éterem, kultúrterem, öregek otthona és a környék legszebb úszó medencéje.
Az öregek számára ideális hely a kibutz, mert vagy a családban , vagy az öregek otthonában teljes ellátást élvezve, orvosi felügyelet mellett művelhetik kedvenc szórakozásukat: festenek, szobrászkodnak, közös kirándulásokon vesznek részt, vagy csak olvasgatnak, römiznek, kártyáznak, – semmi más gondjuk nincs !
Az egyik képsorban a szobraik, festményeik is láthatók.
Az egyik kibutz tagnak a kaktusz tenyésztés volt a hobbija. Kapott egy darab földet, melyen az évek folyamán létrehozta azt a csodálatos kertet, mely az alábbi képsorokon látható.
A kaktuszok itt “otthon vannak”, jól érzik magukat, így 4-5 méter magasra is megnőnek.
38 éves volt. Munkaszolgálatos társai szerint hátizsákjában őrizte készülő regényének kéziratát. Mások szerint csak beszélt róla, valójában még nem írt le egyetlen sort sem. Az ukrajnai Jedkovóban mínusz 40 fokot mértek éjszakánként, amikor fejezeteket adott elő belőle a bajtársainak.
Még megírta saját groteszk sírversét „Sír (a) felirat” címmel:
Ki itt nyugtalankodik csendesen,
Író volt és elköltözött az élők sorába.
Halt 36 évig, élt néhány napot,
S ha gondolkozott, csak álmodott
Néhány napot. S mikor kinevették:
Azt hitte, hogy kacagtatott.
Most itt fekszik e nehéz
Temetői hant alatt,
Zöld koponyáján kiüt a csíra
És azt álmodja, hogy él.
Szegény. Béke hantjaira!
Ámen.
Később, amikor a tífusztól lázálmai voltak, már csak összefüggéstelenül beszélt. Az utolsó napokban, 1942. karácsonya után Rajna János artistának beszélt a regényről: “Rajna, Ez egy nagy mű lesz, meglátod… mindent megírok… a legnagyobb regény lesz, a legcsodálatosabb… meglátod.”
Szilveszterkor már csak ritkán tért magához. „Rajna, …te fogsz kivinni? – Én. – Nehéz leszek. – Nem baj.” Órák múlva tért magához újra. “Hanem… a Nagy Regényből nem lesz semmi. Pedig… készen van. Itt bent, érted. Csak hát… hiába, …te is tudod, hogy hiába.” Ezek az utolsó szavai, többet nem tért magához. Újév hajnalán már halott volt. A fagyott holttestet tömegsírba dobták, a hátizsákot ott hagyták a hóban. Nem tudjuk, volt-e benne bármi is a készülő regényből.
Távirat Reich Lipótné részére:
„A M. Kir. I. közérdekű munkaszolgálatos zlj. Pótkeret pságtól a mai napon 9655/ptk. 1943. sz. alatt azt az értesítést kaptam, hogy Reich Jenő a 101/19 táb. munkásszázad veszteségkimutatása szerint a hónap elején meghalt. A parancsnok megbízásából: Szőts szds. Ker. hg. Tiszt. 1943. január.”
Újra eltelt egy év. Volt benne öröm is , bánat is, jó is, rossz is, ahogy ez már lenni szokott az életben. Elmúlt ez is.
Most az év végén és az új év küszöbén megállhatunk egy rövid pillanatra, letehetjük az óév keresztjét, terheit és elindulhatunk az új esztendő felé könnyedén, bizakodóan, telve energiával, tervekkel, szeretettel, hittel. Az utolsó korty pezsgővel leöblítjük magunkról a fáradságot, a gondokat is, a tűzijáték fénye beragyogja a jövőnket is.
Milyen szép pillanat!
Jó lenne, ha sokáig tarthatna…
…de aztán sajnos , amikor felébredünk, kialusszuk mámorunkat, újra ott vannak a gondjaink, a problémáink mellettünk. Sokat közülük tovább kell vinnünk és biztos jönnek újak is hozzájuk. Ne veszítsük el a reményt!!! Otthon vagyunk, a szeretteink is ott vannak mellettünk, az ÙJ Èv sok örömet, meglepetést is tartogat a számunkra.
Biztasson tovább a tudat, hogy ahogyan elmúlik a jó, ugyanúgy elmúlik a rossz is. Ez az élet rendje. Segítsen tovább a tény, hogy néha a legnagyobb jótétemény a feledés…
D.Nagy Èva
Seres László:
Új év
Új év szépsége kísér,
sarkal szüntelen,
ahogy elképzelem
a meg se születőt.
Bár hajnalom, delem
elszállt felettem,
-alkony közelít-
Őt várom,
az ismeretlent,
-ha fogytán a lencse
s a virsli is rövidül-
vele falatozom egy asztalnál,
érte ürítem poharam
s hiszem,
nem lesz válogatós,
tréfát se űz velem,
hogy magából kitagad,
mielőtt elfogadnám őt.
Belső békét
nem szülhet vakszerencse.
Nevemre veszem.
Vállalom, mint a többi
vér-szerinti gyermekem,
akik elhagytak egymás után.
Megőszültem,
vállamra tornyosult évek
felett járok
hamvadó csillagtűzben.
Vissza-visszanézek.
Szívemben hit
a zálog életemnek,
hogy elfogadtassam magam vele,
mielőtt mindent elveszítenék,
ha már a jövőtől is félek.
Aggódó lélek fájdalmánál
mi lehet több,
mit számít a testre mért ütés,
ha azzal ver a sors, ami elmúlt,
nem, ami jön s éltet.
S mit ér az, mondd szép Gyermekem
ha csupán kesergek…
már a megszületésednél.
M. Simon Katalin:
Könyörgés
Kedves Új Esztendő, légy üdvözölve!
Reményekkel járulunk elédbe.
Jer be otthonunkba, tárd ki lelkedet,
Ajándékul hozzál sok szeretetet!
Ha találsz közöttünk kinek szíve kőből,
Kegyelettel gyógyítsd,
Meglásd, jóra fordul!
Taníts meg bennünket ismét kézfogásra,
Oltsd be lelkünket alázatossággal,
Hogy tévedéseinket beismerhessük!
A bölcsek fényével borítsd házunkat,
Hogy láthassuk a jót, a helyes utat!
Ne engedj sötétségben tévelyegni,
Ingoványok fertőjében elsüllyedni!
Hozzál magaddal békét a világnak,
Melynek áldása gyümölcsözzön a lelkekben!
Add, hogy minden embernek legyen könnyű álma,
Kerüljön mindennap kenyér asztalára!
Könyörgünk hozzád, kedves Új Esztendő,
Add, hogy úgy menjenek a világ dolgai,
Hogy őseinknek lehessen békés az álma,
És ne szálljon fejünkre gyermekeink átka!
Hozzászólások