Szerző: HP | jún 22, 2011
A Wass Albert-i gondolat (“de a kő marad”) továbbfejlesztése:
…amit kőbe vés a víz, (a bennünk fakadt forrás vize)
időtlen örökségünk marad.
Mi örökre megmarad
Lehullhat a fák levele,
válthatja medrét ezerszer a vén folyó,
de örök az erdő a dombokon,
a sziklás oldal,
mely visszhangozza gyermekéveink,
az iskolánk, hol botladozva indult
emberré válásunk,
a templom, mely reményt oltott belénk.
Régi majálisok a lombok árnyékában,
hol valódi muzsikára dobbant a láb,
és hangszórók nélkül is hallottuk a jó szót,
ha baráti kéz emelte poharát…
Újulhat a lomb a régi dombokon,
de örök, mi bennünk forrást fakaszt,
s a folyó is vághat magának új utat,
ám amit kőbe vés a víz,
időtlen örökségünk marad.
M.S.Katalin, 2011.június. 18
Szerző: HP | jún 16, 2011
Kedves Piroska!
Májusban kezd érni, ugye, a cseresznye? Sokszor gondolok Rád, Rátok.
Hogy egy kissé a gyermekkori otthonod világára, légkörére emlékeztessen, s ugyanakkor újra érezd a besztercei többnemzetiségű jólegyező környezetet, engedd meg, kérlek, hogy elküldjem Neked a nemrég befejezett Cseresznyemajális cimű festményem fényképét, fogadd tőlem szeretettel. Lehet, hogy az előtérben levő, a gazdag cseresznyetermésért a Fennvaló iránti háláját kifejező copfos kislány éppen téged jelképezne. Nem tudom, csak most gondoltam erre, mikor ezeket a sorokat irom.
További gazdag, sikeres, sokoldalú tevékenységet, sok-sok örömöt és jóegészséget kivánok!
Zsike. Beszterce
Pár nappal késöbb ezt jegyezte be Zsike a hozzászólások rovatba:
Ma befejeződött a tanitás, kiürült az otthon, csend lett körülöttem. Felszusszanva lépek be a blogba, hol látom, hogy a Cseresznyemajálisommal diszitett, általam megnem érdemelt, hivogató vendégszoba vár szeretettel reám, akárcsak a tékozló fiúra édesapja. Köszönöm Piroska, hogy rám pazarlod mesés gazdagságú blog-palotád felmérhetetlenszámú szobáinak egyikét. Szeretnék elbújni benne, de lehetetlen, mert falai kristálytisztán átlátszóan egy egész világnak kitárják a belsejüket.
Szerző: HP | jún 10, 2011
A Temesvár-i Mária Terézia Várbástya restaurálása
Igy nézett ki a restaurálás előtt:
http://www.welcometoromania.ro/Timisoara/Timisoara_Bastionul_m.htm
és ma, a restaurálás után:
http://www.youtube.com/watch?v=IEMs9hJwcb4
Román szöveg a bástyáról:
http://itourblog.wordpress.com/2011/06/03/bastionul-theresia-din-timisoara-inainte-si-dupa-restaurare/
A terv elnevezése: A temesvári Theresia Várbástya rehabilitalasa
A terv típusa: Kivitelezési terv
Helység: Temesvár
Főtervező: ARCHAEUS
Szerkezet tervező: SC CORONA TIMEXIM SRL
A műszaki berendezések tervezői: CAPABIL SRL, G&C MARKET CASTELLI SRL, PROWASSER SRL
Sok más közreműködő
Tervezési év: 2004-2006
Építkezés/befejezés: 2008-2010
Építkezési felület: 13000 mp
Kivitelező építész: Bennert GmbH/Prowa Contracting and Consulting GmbH (Germania)
A befektetés összege: 9.700.000 euro
Haszonélvezők: Temes megyei Tanács és Temesvár helyi Tanácsa
Megj. A fenti anyagot Laci küldte, az ő cége a bástya szerkezetét tervezte (lásd fennebb!). A közreműködők közt Luminita neve is szerepel.
Virágeső hulljon rájuk: a tervezőkre, kivitelezőkre, a támogatókra és a csodálatos MŰ-re! De még azokra is, akik példát vesznek és megmentik a régit.
Ez lesz a város modern központja. Vagy máris az?
Szerző: HP | jún 6, 2011
Ha egy tájképemet, vagy virágképemet nézi valaki, vagy nem szól semmit, amiből értek,- vagy megállapítja, hogy szép. Ez utóbbi nonverbális kiséretéből megállapítom, hogy őszinte- e a méltatás, vagy sem, meg hogy milyen fokú a kijelentés tartalma.
Érdekes, hogy talán a Vörös bolygó képeim tetszenek legjobban az embereknek. Gondolom, a hozzáfűzött mese miatt: éjszaka a ciprusfák madarakká vállnak, leemelnek csörükkel egy-egy csillagot az égboltról, beillesztik maguknak szemnek…
A Touch me képeimet látva, első reakcióként azonnal lendül a kezük, odanyúlnak, hogy megtapintsák, megsimogassák, de előbb megkérdik, szabad-e. Azokról a véleményük általában az, hogy érdekes, meg ugyanbiza hogyan készítettem.
Sokkal izgalmasabb az absztrakt képeimnek a vizsgálata. Azokban mindenki mást lát. Általában nem írom őket alá, mert minden oldalról nézve mást-mást fedeznek fel rajtuk.
Azt mondják hogy az absztrakt képben azt látja az ember, ami benne van. Azt hiszem, ez így igaz. Mert én ennek a képnek először Vízmosta arcvonások címet adtam. Akkor oldalra (vízszintesre) fordítottam, s hirtelen megláttam rajta a Niagara vízesést! Pontosabban azt az emléket idézte, amikor egy hosszú folyósón bementünk a sziklafal és lezúduló, „bömbölő“ víztömeg közé. (Félelmetesen gyönyörű élmény volt!) Én ezt látom benne. De akinek nem volt ebben része, annak biztosan nem jut eszébe a Niagara.
Kiváncsi vagyok, hogy Ti mit láttok benne!
Szerző: HP | máj 31, 2011
A képről első pillanatra az jutott eszembe, amit nemrég talán éppen az évszakok változásának folyamatáról írtam, hogy mennyire egymásban hordozzák (ahogyan maga az ember is) az előzőt és mennyire a következőt. Az élet folyamata ez szerintem, mintegy jó szándékú örök figyelmeztetés is egyben az emberi élet mulandóságára itt a földön, az egymást követő évek sora ez, ahogyan egymásra épül, ahogyan érlelődik, kibontakozik a mából a holnap. A festményed is mintha ezt sugallná nekem,elől az (idő és tér) kerete, melyre kipattanó rügyekként felsejlik mögöttes távolból a tavasz színeivel, jellegzetes formáival és ízeivel együtt a jelent megtestesítő kopasz ágakkal.
ÉGŐ PARÁZS TALPUNK ALATT
Hol volt, hol nem volt,
mint a mesében…
így kezdik majd az utódok,
mikor már nem leszünk
legendás idők
hús-vér tanúi,
kiket elringat a Föld
ízlelő csendje,
fejet hajt előttünk
a lázadó Nap,
ölelő Hold
és az éj.
Egymásnak üzenünk,
hol semmivé lett
mindenség az úr.
Vállainkon meginog
roppant eresztéke a földnek
s mi egybetartjuk
ezt az ősi planétát
egymásba hullva,
ősök és utódok,
hömpölygő emberöltők
bölcsőtől a sírig.
Nélkülünk nincs múlt,
nélkülük nincs holnap,
hordozzák a legendát
fenn az élők
s őrzik álmaikat
lenn a holtak.
Égő parázs talpunk alatt
imára emlékezésre,
hogy aki él,-éljen-
s ki sírba szállt,
neve se porladjon el
kőbe-vésve.
Vérük bennünk buzog,
eszméletünket
verejtékük mossa át
s feljegyzi tetteit a kor
mindnek, aki itt járt.
Ők tanítottak
víz felett járni,
ahogy Isten járt egykor.
Szavakat adtak szájukból
néma szánkba,
csönd-illatú virágnak
békét, és élt a késnek,
hogy megvédjen,
ha szólni kell,
hitet önmagukból
forrást-fakasztó
sziklakeményen
hisz ilyen az ember:
remény nélkül
önmagában bízhat,
hogy a csillagokig
egyszer majd felér.
Adj nekik még egy esélyt,
hogy a mesék
soha ne érjenek véget,
maradjon meg a világ
az utódok csillagszemében,
mint ők, kik köztünk éltek
és ránk hagyták az ősök
a hol volt, hol nem volt
nagy kaland éltető sorát.
Ma te meséled el…
holnap én mondom tovább.
(Seres László.
Nagytarcsa)
Szerző: HP | máj 24, 2011
Lángoló lánykórus (SL)
„…sok önkéntes morzsányi segítségére lesz szükség ahhoz hogy mindezen értékes ritka anyagból
http://www.youtube.com/watch?v=sGL05iDVUZU
olyan műsor forrjon ki ami megállja azok kritikáját is akik nem a nosztalgia mámorán keresztül ítélkeznek. Mi elfogultak vagyunk és nem jó bírák. A film nekünk így is elérte hatását de ha azt akarjuk a nyílvessző tovább repüljön akkor dolgoznunk kell érte. Sokkal több van ott mint amit a filmnek sikerült nyújtania.
A filmet így ahogy van, úgy nézem, mint egy nedves agyaggombot, nyersanyagot, amit még értő kezek át kell gyúrjanak.
Így nyers formában felületes, fókuszát vesztett és kiegyensúlyozatlan. Igazságtalannak tartom nemcsak édesapáddal szemben, hanem az egész hagyatékával szemben.
Persze én is a nosztalgia ködén keresztül nézem a filmkockákat s közben gondolataim el el kalandoznak de érzem azt hogy valahogy többet kellene tennünk azért hogy kellőképpen megtiszteljük tanítóinkat.”
H. László – Vancouver
Mintha válaszként érkezett volna az alábbi link kilenc nappal később Besztercéről:
http://www.beszterce.eu/horvath-palrol-neveztek-el-utcat-besztercen
*
A Kakashegy meséje
Erdély északkeleti sarkában létezik egy szép város, melynek neve Beszterce.
Volt egyszer réges-régen, mert ha nem lett volna, én se mesélném, volt hát egy király, aki Beszterce határában a Kakashegyre építtetett egy hatalmas várat. Ebben a várban élt maga a király feleségével és egyetlen fiával.
Amikor eljött az ideje a királyfi házasságának, apja elküldte őt a világba, hogy feleséget keressen magának. Járt a királyfi jobbra, járt ő balra is, körbejárta az egész világot, de kedvére való leányt sehol nem talált. Hazatért hát kereső útjáról, de továbbra is azon tépelődött, mitévő legyen, hová mehetne még, ahol megtalálhatná élete párját.
Amikor belefáradt a gondolkodásba, tarisznyáját a nyakába, puskáját a vállára akasztotta és elment vadászni. Ment ameddig a lába bírta, bejárta a környékbeli erdőket, de mintha a föld nyelte volna el a vidék valamennyi madarát és az összes vadakat, egy se akadt az útjába. Elcsigázva az újabb sikertelenségtől, leheveredett egy bükkfa árnyékába és úgy elaludt, mint a bunda. Álmában egy ősz hajú öregemberrel beszélgetett, akitől megtudta, hogy a rézfejű szörnyeteg, aki idegen ezen a tájon, rettegésben tartja az erdő lakóit. Lefedette a kutat, hogy a madarak ne ihassanak annak vizéből, betömette azt a csorgót, amelyen át a kútból az állatok itatójába folyt a víz.
De nem elégedett meg ám ennyivel. Hogy az embereknek is fájdalmat okozzon, a városból elrabolt egy lányt, aki azonban semmi áron nem akart hozzá feleségül menni, ezét őt büntetésül a kút fedeléhez bilincselte és a kulcsot testének legerősebb pikkelye mögé rejtette a szárnya alá. Meg akarja törni az emberek és az állatok erejét egyaránt, hogy ő kénye-kedvére garázdálkodhasson majd. Az állatok napok óta szomjaznak, s a lány se bírja már sokáig, hacsak nem téved arra valaki, aki bátorságával megmenti az áldozatokat.
Aludt ameddig aludt a királyfi, de amikor a szél feléje hozott az erdőből egy csodálatos dallamot, az álom kiszökött a szeméből. Talpra ugrott fektéből és izgatottan indult a hang irányába. Nemsokára megpillantott egy lányt, aki egy kúthoz bilincselve állt. Szép volt, mint a tavaszi reggel, gyöngéd, mint a frissen hullott harmat, és úgy énekelt, mint egy erdei dalos madár. Erre figyelmeztetett hát engem az álombeli öregember, gondolta megbizonyosodva álmának üzenetéről a királyfi. Ki tette ezt veled – kérdezte haraggal telve, és már ugrott is, hogy kiszabadítsa a lányt, amikor erős szárnysuhogás hallatszott és a kút fedelére ereszkedett a levegőből a rézfejű sárkány. Ám a királyfi nem mozdult helyéről.
– Nem hátrálsz meg, mi? Megjátszod a hős emberfajzatot – dübörögte irtózatos hangján a rézfejű szörnyeteg. Tűnj el a szemem elől, amíg jól megy dolgod, mert ha nem, én mondom neked, nagyon megbánod!
Ki vagy te, hogy bárkinek is parancsolni merj? És milyen jogon tartod ezt a szegény lányt a kúthoz bilincselve? Kiáltotta merészen a bátor királyfi az erdei rém arcába, ahelyett, hogy egy tapodtat is hátrál volna.
Mindjárt megmutatom én neked, hogy kivel van dolgod, üvöltött újra a sárkány és akkorát suhintott a szárnyával, hogy a Nap fénye nyomban kialudt az égen.
Koromsötétség szakadt a világra és úgy tűnt, hogy egy pillanatra az Élet is megállt a földön. De csak egy pillanatra, mert a királyfi szeme hamar megszokta a sötétséget és a kút fedelén megpillantott egy fénylő tárgyat, amelyet a sárkány veszített el, amikor megsuhogtatta hatalmas szárnyait.
A bilincs kulcsa! – villant agyába a felismerés, és azon nyomban kiszabadította a lányt rabságából. Abban a pillanatban újra felragyogott a Nap az égen és az erdőbe visszatért az élet. Csak a rézfejű sárkány hangját nem hallotta többet senki, mert ereje az ő rézfejében állott, s fejének biztonságát pedig a lány rabsága garantálta. Amint a lány kiszabadult, leszakadt a rettegett rézfej és ezzel véget ért a sárkány uralma az erdő fölött. Az állatok előjöttek rejtekhelyeikből, a madarak szabadon röpködtek, s a kút pedig mindnyájuk örömére újra csorgatta vizét az itatóba. A sárkány rézfejét pedig elvitték egy kovácshoz, aki rézkakast öntött belőle, amelyet feltettek a vár legmagasabb bástyájára, ahonnan az hűségesen jelezte minden nap a szelek járását, és ha a kora hajnali szél megpengette a hangszálait, olyan hangosan kukorékolt, hogy a város minden sarkában felébredtek az emberek. Azóta a beszterceiek azt a dombot „Kakashegy-nek” nevezik.
A királyfi feleségül vette a lányt, és még ma is élnek, hogyha halhatatlanokká nem váltak.
M.Simon Katalin, 2011. május 21, Sepsiszentgyörgy
Hozzászólások