Szerző: HP | okt 12, 2010
Ti szoktatok sírni ?
Tudjátok, hogy az átlagember élete során mennyi könnycseppet hullat?
4,2 milliót! Ami megfelel 70 liternek!!!
(Nem csoda, hogy az egyiptomi mitológia alapján az emberek Re napisten könnyeiből lettek…)
A könnyek védik szemünket a kiszáradástól, s kimossák a véletlenül bekerült idegen anyagokat. De nemcsak ennyi a könnymirigyek szerepe. A lélek “tisztítóberendezésének” nevezik, amely feszültségre müködésbe lendül, kinyílnak szelepei.
Könnyeink megerednek, ha bánatunk van, ha nagy öröm ér, ha dühösek vagyunk, ha megijedünk.
Vannak könnyen síró emberek és vannak “szárazon síró” személyek.
Évente a nők 64-szer, a férfiak 17-szer sírnak.
Mennyi ideig tart a sírás? Mi nők átlag 6 percig hullatjuk könnyeinket. A férfiak viszont 2-4 perc után abbahagyják. (Mert ők is különböznek. Egyeseknek egy-kettőre megtelik a szeme könnyel, a másiknak száraz marad.)
A kisgyermekek, fúk, lányok egyforma hangerővel “szenvednek”. A különbség csak 13 év körül áll be.
A könnycsepp súlya 15 mg. Íze sós. Összetétele: víz, ásványi anyagok, fehérjék, enzimek.
Vajon csak az ember sír? Vagy az állatok is? És a növények? És a természet?
Engem a petyergő eső igen-igen emlékeztet a pityergésre. Az esőcseppek meg a könnycseppekre. Sírás után megkönnyebbülünk, mert a könnyek mérgeket mosnak ki szervezetünkből. Eső után felfrissülünk, mert megváltozik a levegő ionizációja.
Ti szoktatok sírni ?
Szerző: HP | okt 8, 2010
Politika
Kedves Piroska !
Egy kolozsvári emléket küldök Neked azzal a gondolattal, hátha érdekesnek találod.
A témája fogolyszabadítás. Az egészben az a szép, hogy valóban megtörtént, úgy, ahogy leírtam.
Ha érdekelnek az én időmbeli egyetemi dolgok, jelezzed és küldöm.
Íme a „fogolyszabadítás”: Kolozsvár, 1944 október vége felé.
Az Unió u. 7 sz. alatt laktunk a IV. emeleten heten, köztünk volt akkor Soó Attila, Soó Tamás ( az Attila unoka-testvére), Kerekes Erzsébet, én Vinczeffy Endre s még egy lány és két fiú.
Egy szép napon Soó Tamás üzenetet kapott az öccsétől Soó Sándortól Bácsból (Kolozsvár melletti település, hogy fogolymenetben van ott, és másnap kísérik át a gyalogmenetet Kolozsváron Torda felé.
Felkészültünk a találkozásra. Megtudtuk, hogy a fogolymenet a Majális úton jön, bekanyarodik a Petőfi utcába, s majd tovább megy, s a Tordai útra jutnak.
Nekem volt egy nagy fekete pelerinem. Még Apukától származott. Azt vitte Erzsébet, és még egy nadrágot is, mi pedig zsemlét, almát cigarettát vittünk.
Megálltunk a Majális út és a Petőfi utca sarkánál, s vártuk a menetet. Meg is érkezett, s bekanyarodott a Petőfi utcába. Amilyen széles az utca,az, tömve volt fogoly sorokkal.
Minden 2.-3. sor mellett jobbról és balról szuronyos puskás őr volt. Mi pedig mellettük a járdán mentünk. A menetben sok olyan idős volt mint mi, de mi mentünk. Nem is gondoltunk veszélyre.
Egyszer csak meglátja Tamás az öccsét, Ő is észreveszi Tamást. Tamás int a fejével, hogy jöjjön közelebb, odatornászta magát, de nem beszélt Tamással. Mi pedig az odavitt zsemlét almát, cigarettát behajigáltuk a sorokba. Hogy örvendtek szegények! Közben a sor haladt a Tordai út felé.
A Petőfi u. végénél, a Bethlen bástyánál elszűkül az út. Azon túl van a rá merőlegesen haladó Tordai út. Ahogy értünk volna közelebb a bástyához,hirtelen nagy lárma, zaj támadt. Túlfelől sokan várták a menetet és kiabálás kezdődött. A környékünkön lévő sorok mellől az őrök előrementek, hogy megtudják mi történik. Sanyi már egészen a sor szélén volt mellettünk.
Erzsébet egy hirtelen mozdulattal kirántotta Sanyit és ráterítette a pelerint. A közelben lévő kapun bementünk a kollégiumi tanár-lakások udvarára. Ott Sanyi nadrágot húzott, s a hátsó kapun kimentünk a Farkas utcába, irány haza a lakásunkra.
Ez, fényes nappal, Kolozsvár közepén történt. Hála a jó Istennek! Ha filmen látnám, azt mondanám ügyes megrendezés, de ez így történt.
Vinczeffy Endre.
Szerző: HP | okt 5, 2010
Ahogy a szemük egymásra villant,
kinyilt lelkük csillagmennyországa.
A NŐ látta fenn az angyali kart,
a FÉRFI csak azt, hogy jó a lába.
Ábrándoztak vad, bűvös fénykörök
közt, mint akit mágia, varázslat hajt.
A NŐ arról, a szerelem örök,
a FÉRFI, hogy véges minden kaland.
Aztán a bőrük titkon összeért,
lángra gyúlt a vágy a szív falában.
A NŐ félt, hogy csak álomszőtte kép,
a FÉRFI fürdött az illatában
Egymásba hulltan és önfeledten.
A NŐ a jövőjén gondolkozott,
milyen szép pár lennének ők ketten.
A FÉRFI cipzárt s gombot átkozott,
Csókolta vadul mézédes ajkát.
A NŐ hitte – szép esküvő lehet
hosszú fehérben. Álmokat dajkált.
A FÉRFI dombokat s lágy völgyeket.
S repítették izzó tűzszekerek,
hagyta magát mindkettő elégni.
A NŐT vágyai vitték s gyerekek…
a FÉRFIT…tízre haza kell érni.
Seres László (Nagytarcsa)
Szerző: HP | okt 3, 2010
Vannak emberek, akik csendesen, szinte észrevétlenül lépnek be életünkbe, s utunkon hosszabb-rövidebb ideig kísérnek, aztán szótlanul eltűnnek s esetleg egy idő után szerényen újra visszalépnek. Csak azért, hogy valami jót tegyenek. Hogy valami maradandót alkossanak. Hogy valami nagy kinccsel ajándékozzanak meg bennünket. Csendben, szinte magától értetődően.
Ilyen az én életemben Irénke.
Neki (!) köszönheti létét két jelentős kincsem, drágakövem.
Egyik a besztercei 13 éve alakult Horváth Pál Baráti Kör, amely minden évben díjjal jutalmazza azt a végzős tanulót, aki magyar nyelv és irodalomból a legjobb eredményt érte el.
Másik a most megjelent Egy kép egy vers című M. Simon Katalinnal közösen kiadott könyvünk.
E könyvet tulajdonképpen ő indította el útjára. Ő fogta meg kezünket, s vezetett célba, akkor amikor mi tétova keresésben voltunk, hova, merre, milyen irányba induljunk.
A könyv születésénél még éberen őrködött, aztán megkönnyebbülve, mint aki a magáét megtette, szerényen félreállt. Örömünket utána csak távolról figyelte. Elégtétellel. És mosolyogva. Munkájáért még elismerést sem várva…
(Irénke, megpróbálom úgy időzíteni e szoba megnyitását, hogy egybeessen azzal az időponttal, amikor éppen hazaérsz a vasárnapi istentiszteletről s szíved-lelked még tele van a befogadott igével)
Szerző: HP | okt 1, 2010
…Utolsó templombeli látogatásom alkalmával az egyik kápolnában megjelent egy szép kép.
Ki ez?- kérdeztem a „mindenestől”, aki délelőttönként tevékenykedik a templomban: takarít, rendet teremt, kiüríti a perselyt, s ha nincs egyéb elfoglaltsága, orgonál. Szépen. Lehet, hogy ő a kántor is egyszemélyben. Szintén tőle kérdeztem meg már néhány nappal előbb, hogy a sok „Fotografieren verboten!” ellenére nem készíthetnék-e mégis néhány felvételt a templomban.
Dehogynem, tessék! Még a vastag selyemzsinorokat is kiakaszthattam a karikából, s beléphettem a különben „belépni tilos” meg „Achtung, Alarmanlage! – Figyelem, vészjelzőberendezés!” feliratú táblácskákkal ellátott kápolnákba. A vészjelző ki van kapcsolva, nyugtatott meg, a kamerák nem működnek, mikor ő itt van, nyugodtan fotózhatok. Széles mosolycserét váltva ki-ki ment a dolgára: ő orgonálni, én meg fényképezni.
Nagy napom lesz ma! – örvendeztem magamban.
Szóval tőle kérdeztem meg ezúttal is, ki ez a nő?
Szent Teréz,- válaszolta szelíden (mert olyan az egész megjelenése, szelíd). Oké, nekem csak ennyi kellett, a név, – otthon majd megtudom a könyveimből, amire kíváncsi vagyok. Úgy is lett. Sch…! majdnem egy csúnyát mondtam: néhány kocka után ugyanis kifogyott az elem a gépemben! Viszszajöhetek holnap megint?- kérdeztem tőle, amint újra előkerült, mert ni mi történt. Persze!
Másnap, belépve az istenházába, már csak intettem neki messziről, hogy itt vagyok, ő meg vissza, hogy oké!
Közben otthon megtudtam ki volt Szent Teréz. Ismereteim birtokában már másképpen néztem szembe vele.
Therese von Lisieux 1873-ban született Normandiában, Franciaországban egy egyszerű család kilencedik gyermekeként. Anyja rövide-sen meghalt. Három nővére belépett a kolostorba, s neki is az volt az óhaja. De még túl fiatal, csak 15 éves volt.
Rómában egy audiencián 13. Leó pápa beleegyezését adta, hogy gyermekként a karmelitakolostorba lép-hessen. Hosszú kemény betegségét, meg nehéz sorsát, (az apácák beképzeltnek tartották), kínzó félelmeit panasz nélkül, türelmesen viselte. De 24 éves korában el is vitte már a TBC. Rövid élete eseménytelen volt: ima, munka, írás. A kicsi, jelentéktelen nő ugyanis szorgalmasan ve-zette naplóját, teletöltve azt versekkel. Még a halálos ágyán is diktálta gondolatait, érzéseit. Ő a „kicsi Teréz”, a „galamb”, tudtam meg, mert létezik egy „nagy Teréz” is, egy „sas”, az a nemes családból származó Ávilai Szent Teréz. Ő is író volt, de spanyol. Kicsi Teréz meg francia.
Nemcsak verseket írt kicsi Teréz, hanem önéletrajzot is: Egy lélek története (Histoire d´une âme) címmel, mely 1923-ben, amikor XI.Pius pápa a római Szent Péter bazilikában szerzőjét szentté kiáltotta ki, a könyv már egy vallásos bestseller volt. Francia eredetiben két és fél millió példányban kelt el, és 35 nyelvre fordították le. A legolvasottabb vallásos önéletrajzok egyike. Írásait ma több mint 50 nyelven olvassák szerte a világon.
A francia karmelita kolostorban írt egy daljátékot is kicsi Teréz Szent Jeanne d´Arc címen, amit előadtak, ő énekelte/játszotta benne a főszerepet. (Ime, egy igazi modern szent!) Örülök, hogy a fotója a riedi templomba került, különben soha nem tudtam volna meg róla mindezeket.)
Ki gondolta volna, hogy ő Franciaország védőszentje! Rózsával ábrázolják, mert halála előtt azt mondta: ha meghalok, rózsák fognak hullni…
Szerző: HP | Sze 28, 2010
Ezeket a mellékleteket készítettem mostanában könyvünkhöz, nagy izgalmak közepette:
http://picasaweb.google.de/horvathpiroska1/001_Konyvjelzok#
A legelsőt még a nyomdai munkálatok befejezése közben terveztem.
Mindazokat, akik a nyomdában hozzájárultak a könyv létrejöttéhez, összesen húsz személyt, megajándékoztam egy-egy könyvvel, benne a könyvjelzővel. A rajta olvasható szöveg részemről egyfajta köszönet, visszajelzés, elismerés munkájukkal és hozzám történő viszonyulásukkal kapcsolatban.
A László gyönyörű versét – úgy érzem – a blogközösség nevében intézte hozzánk, a szerzőkhöz.
A harmadik könyvjelzővel viszont mi, a szerzők szólítjuk meg olvasóinkat.
Mindeniket több változatban szerkesztette meg Marika, azonos szöveggel, de más-más képpel. Végül ezek mellett döntöttünk.
Mi a könyvjelző?
A könyvjelző
Egy gát a feledés útjában,
emlékeztető,
hogy barátaid várnak rád,
hol tőlük búcsút vettél,
s bármikor, ha vágyad űz feléjük,
arra a helyre könnyen rátalálj!
( M.Simon Katalin, 2010. szept. 29.)
Hozzászólások