Szerző: HP | aug 3, 2010
Életünk kezdete és vége, a bölcső, illetve a koporsó közti út (a tarisznyánk !) kifürkészhetetlen. Hogy könnyű-e, vagy nehéz, virágos-e, avagy tüskés, napsütötte-e, vagy viharos, egyenes-e, avagy kacskaringós, mindez életünk nagy rejtélye. Szerencsére nem ismerjük előre! A nehézségeket átvészeljük és reménykedünk, hogy a hátralévő szakasz nagyszerű lesz. A már megtett utat pedig az idő lassan megszépíti: kirostálja a rossz foltokat, felerősíti a jókat.
Útjaink, – melyek valljuk meg nem voltak sem egyenesek, sem virágokkal teleszórtak, sem felhőtlenek, de már így utólag visszatekintve rá, nem tűnnek sötétnek, mert az idő megtette a maga feladatát, – valamikor találkoztak, Besztercén. Néhány évig párhuzamosan haladtak, aztán messze elkanyarodtak egymástól. Évtizedek után az internetnek köszönhetően újra érintették egymást. Ebből a virtuális újratalálkozásból született e könyv.
Amint nyugdíjazásunk után nagyjából mentesültünk a feladatok alól, – ez a közös vonás útjainkban, – a szabaddá vált idő lehetővé tette addig szunyadó, s talán soha nem is sejtett képességeink feltörését. Hozzáfogtunk mindketten, – egymásról nem tudva, – alkotni: írni, festeni és kipróbálni a modern megnyilvánulási/önkifejezési lehetőségek széles skáláját, belemélyedve a komputer világába… Egy olyan világot képeztünk magunknak, a színek, formák, érzelmek, szavak, gondolatok világát, melyben jól érezzük magunkat. Megtartó erőnkké vált. Örömforrás mindkettőnk számára.
Kívánjuk, hogy ez más, magunk korabelieknek is sikerüljön!
Szerző: HP | aug 1, 2010
A fenti címet adtuk a kötetnek.
Kész vagyunk vele!!!!!!!!!!!!!!!! Sok-sok munkát fektettünk bele a napokban Marikával. Ő szerkesztette egy olyan programmal, amelyhez én hozzászólni se tudok. Én csak a keze alá dolgoztam, de úgy kikészültem mégis, hogy duplájára sokasodtak ráncaim…
A fedőlapra ezt a képet tervezte.
Szerző: HP | Júl 25, 2010
A Föld ráncai
Készülődtem a linzi kiállításomra. A pincémből, az árvíz sújtotta helyről felhozott képeimet egyenként vettem szemügyre, kritikus szemmel vizsgálva, melyik használható, melyiket kell helyettesítenem.
Bizony, bizony a sok utazás meglátszik rajtuk, főleg a rámákon, állapítottam meg, letörülgetve róluk a port.
De nem sajnálom, és nem bosszankodom, inkább mosolyogva konstatálom, hogy a kisebb-nagyobb horzsolások rajtuk olyanok, mint az ember arcán a ráncok.
Azokat sem adnám semmiért. Mármint az enyémeket. Hiszen azok éveim élményeit őrzik!
Hej, ha a ráncaim mesélni tudnának, hogy mennyi jóban, rosszban, szépben, csúfban, örömben, bánatban, nevetésben, sírásban keletkeztek!…
Mennyi emléket őríznek csendben, hangtalanul, diszkréten, szerényen, magukba zárva. Milyen jó lenne sorban felfedni tartalmukat, hisz emlékezetemből sokminden kiesett már. Csak a ráncaim, azok őríznek mindent.
Piroska, te nem akarod kivasaltatni az arcodat?- fürkészte, valljuk meg, egyre barázdásabbá váló arcomat egy jóval fiatalabb ismerősöm.
Dehogy akarom! – kaptam fel fejem.
Először is nincs rá pénzem. (Helyette inkább rámákat vásárolok, – kacsintottam önmagamnak.)
Másodszor én ezeket a szemem körüli szarkalábakat és kísérőit úgy őrzöm, mint az ereklyéket. Több, mit hét évtizedre volt szükségem, hogy összegyüjtsem őket. Ezek mind emlékeket őríznek, emlékek nyomai: nevetéseké, sírásoké, mérges kitöréseké, lenyelt bosszúságoké, boldog pillanatoké.
Csak éppen tudnám, melyik milyen emléket őríz, zártam le a témát elgondolkozva, amint kiértem a nyírfasor alól.
Itthon, lerakva csomagjaimat, azonnal a tükör elé álltam: hát, ez vagyok én! Illetve nem, én az vagyok aki néz a tükörbe, nem az akit látok. S ránctalanul, feldúzzasztott ajkakkal tán nem is ismernék rá arra, aki szembenéz velem.
Tehát döntöttem: minden marad a régiben.
RÁNCAID
hullám verte arcvonás csak
porcelán szépséged védjegye
mint megannyi színes
korallzátony
gyűlnek az évek
az imák halk fohászok
bennem ring mind ma is
megnyugtat felkorbácsol
hogy naponta megvédjelek
időtől viharok haragjától
mely egekig szökik
visz repít
rád simul mint az árnyék
vagy ölel csókol s eléget
letépi láncait
hogy végleg elengedjen
Ne félj
velem baj nem érhet
összezárt útitársak vagyunk
a hullámtalan narancsöblökig
hol Isten vár ránk
megcsendesedik a tenger
s kisimulnak újra
ráncaink
(Seres László
2010 július 28)
Szerző: HP | Júl 19, 2010
Egy leheletnyi
érzés volt csak
éppen hogy
átsuhant rajtam
a kertre nyíló égen
búcsúzott az éj
mikor megérintett
s ment tovább
Álom volt ez
vagy valóság
nem tudom
nem is kutatom
valaki szétbontott
darabokra
parányivá tett
mint az atom
hogy őrizzem őt
s öleljem úgy
mint a hontalanság
Egy érzés volt csak
egy leheletnyi
vagy
elfojtott tűzvihar
ki tudja
sohase kérdezd
mert fájna
a pillanat úgyis elillan
mint a nincstelenek
sose volt
boldog
boldogtalansága
Az a jó hogy itt vagy
lehunyja szemed
a csillagokat
holdat tapasztasz
az ég homlokára,
hogy újra éj legyen
hallgatunk
nem beszélünk róla
így lesz örök a szerelmünk
Kimondhatatlanul
Seres László, Nagytarcsa
Szerző: HP | Júl 16, 2010
Szép vagy rút az emlék…?
A múlté már, ne faggasd!
Öröm és fájdalom, kín és szerelem,
Sikerek, bukások, meddő félelem?
Helyezd egymás mellé lelked egy zugában…
Őrködik fölöttük az emlékezés,
Bízd rá az időre a selejtezést!
Ami ma élmény – szép vagy rút nem számít –
Az holnapra emlék …
Az élmény mulandó, az emlék marad,
Emléked a múltad, a múltad te vagy!
M. Simon Katalin, Sepsiszentgyörgy
Szerző: HP | Júl 13, 2010
Hanganyag: [audio:http://blog.erdely.ma/horvathpiroska/files/2010/07/erzekiseg-iii1.mp3]
Láttad a csillagok arcát ragyogni,
Tenger vizébe a Holdat merülni?
Hallottad a nagy víz röpke sóhaját,
Ha izzó tested a habok csókolták?
Láttad, amint a tenger ringó ölében
Virgonc hullámokat borzolt a szél
Mikor a szunnyadó homokon
A zsenge hajnal még álmot ígér?
Kitárt karokkal ölelted a Napot
Mikor a mélyből feltámadott?
Láttad kedvesed szemében a vágyat,
Ha arcodról a fény feléje áradt?
M. Simon Katalin, Sepsiszentgyörgy
Hozzászólások