Seres László: Kontúrok nélkül
Megfestenélek
kontúrok nélkül
hogy az lehess
akit elrejt
a hullámszőke
tengerár
gleccserek rianása
arcod ívén
kéken ringó
karcsú pálmaliget
tested lagunáin
szemed csillámló
örömtánca
amit a mindenség
bennem visszatükröz
Olyan vagy így
amilyen lehetnél
ha hagynád
hogy megkeressünk
ketten
veled együtt
téged
Életünk őszi rapszódiája
Életünk őszi rapszódiája
Számadás,
Mely színfoltokban
Értékeli
Az elmúlt időt…
Szerencsés,
Ki hosszú őszben számol,
Örömmel
Nyugtázza annak színeit!
Ha egykor, a színfoltokat
A tél fehérre mossa,
Helyükre halovány árnyakat fest
A magány,
Nyugalom fénye árad köröttünk,
Elcsitul a színes rapszódia.
M. Simon Katalin, Sepsiszentgyörgy
(válasz M. Simon Katalin versére)
Életünk tavaszi rapszódiája,
Megújulás.
Mely pazar színfoltokban
Élteti
Az eljövendö pillanatot….!
Boldog az,
Ki tavasznak nyitja ajtaját
Az örömet,
Az élet rügyeit fogadja vendégül.
Ha egykor a színfoltokat,
A tél fehérre mossa,
Helyükre szivárvány mezőket fest
Az újjászületés.
A győzelem fénye árad belőlünk,
S felzeng, a színes rapszódia
Fekete Nagy László, Temesvár
Vágyom rád!
Vágyom a szemed azúrját,
mert tenger vagyok.
Vágyom az arcod bársonyát,
mert szellő vagyok.
Vágyom az ajkad parázsát,
mert vízcsepp vagyok.
Vágyom a szíved lángját,
mert égni akarok!
F.N. László
2010. április 18. Temesvár
Érintésre vágyom,
Elmúlt nyarak hevére,
Lángra, mely égessen hamuvá, ha kell,
Hogy katarzisomban újjá lehessek,
Ó, Élet teremtő, add meg nekem!
M.Simon Katalin
2010. április 17. Sepsiszentgyörgy
Az este későn volt egy érdekes beszélgetésem Lacival itt a blogban, ami mondhatni „felkavarta vizeimet”. Mert Lacinak néha olyan meglátásai vannak, hogy én egyik ámulatból a másikba esek. Most is ez történt. Ezért nyugodalmas, pihentető alvás helyett rendezgettem a festéssel kapcsolatos kergetőző gondolataimat.
Most, reggel, megpróbálom őket egy csokorba összefoglalni.
Én nem külső indíttatásból, hanem belső kényszerből festek. Általában bizonyos nyugtalanság jelzi, hogy ideje volna ecsetet fogni. Meg érzem, hogy milyen színt/színcsoportot kívánok magam előtt látni.
A festés számomra játék. Ezt hangsúlyozom: játék! Könnyed játék. Nem megfeszített, kemény munka, nem vajúdás.
Gyorsan és sokat festek.
De csak ha magamban vagyok. És csak ha csend van körülöttem. És bennem.
És ha elegendő tér áll rendelkezésemre, meg nem zavarok senkit. Mert egyszerre több képen dolgozom. Körülöttem száradnak a félig elkészült munkák az asztalon, székeken, földön, mindenütt, ahol helyet találok nekik. S ahol nincsenek túlságosan útban. Vagy át tudok lépni rajtuk.
Két-három, vagy több alkalommal nyúlok a képhez, míg elkészül, mert mindennap csak egy színnel, vagy színcsoporttal dolgozom. A legvégén szignálom HP-vel és az évszámmal.
Hogy mi kerül papírra/vászonra aznap, azt soha nem tudom előre. Az lesz mindig a meglepetés. Amire természetesen kiváncsi vagyok.
Ha az eredménnyel elégedett, vagy félig elégedett vagyok, fénymásolom, tehát lementem. Maga a kép vagy dossziéba kerül, vagy rámába. Ez történik a virágképekkel.
Az absztakt képekkel más a helyzet. Azokat, mivel merev vászonra készülnek, felállítom, hogy többször rájuk tekinthessek. Várom, hogy „megszólaljanak”. S éppen erről szeretnék most beszélni.
Júlia betett egy csodálatos idézetet a lila szobába:
„A festmény olyan költői műalkotás, amelyet látni lehet, nem pedig hallani, a költészet pedig olyan festmény, amelyet hallani lehet, nem pedig látni. A festészet néma költészet, és a költészet vak festészet. /Leonardo da Vinci/”
De! Absztrakt képeimet én csak akkor fogadom el, ha „megszólalnak”.
Virágfestőnek titulálnak, mert főleg virágok kerülnek ki kezem alól. Szépek, kevésbé szépek, vagy csúnyák. Ez utóbbiakat eldobom.
A virágképek olyanok nálam, mint a zeneszerzőnél az újjgyakorlatok.
Mivel sokat festek, rendszereznem kellett valamilyen formában őket. Mert a komputerem csak ilyen nevekkel látja el: B_093.jpg, vagy I_257.jpg. Ez nem árul el semmit a képről, számomra is csupán a helyet jelzi, ahol megtalálhatom.
Rendszereztem tehát őket témák szerint: Virágok, Szivárvány, Kék világ, Vörös bolygó, Touch me, Absztrakt.
Mig az első három csoportba tartozó munkák főleg virágvariációk, melyek csak gyönyörködtetnek, legfennebb érzelmeket szülnek egy idegen szemlélőben, addig az absztrakt képeknek tartalmuk van. Élet van bennük, vagy életre kelnek azzal, hogy meglátunk bennük ezt-azt.
Igen, ez a helyes meghatározás: olyankor kelnek életre, akkor, pont akkor, ha meglátunk bennük valamit!
Csipkerózsika képeket nem tartok. Ha egy kép nem kel életre, lefestem. Szerencsére megtehetem, mert a vásznat többször le lehet festeni.
S mivel akrillal dolgozom, nem olajjal, hamar szárad. Különben éppen ezért kell gyorsan dolgozzak, mert egy-kettőre megszárad a kinyomott festék, s utána használhatatlan. Egy festést megszakító hosszasabb telefonbeszélgetés például ezt teszi. Utána dobhatom el az összeszáradt masszát.
Hogyan „szólal meg”, miként kel életre egy kép?
Azzal, hogy meglátok, vagy más, aki ránéz, meglát benne valamit!
Minél többmindent látunk meg benne, annál elevenebbé, tartalmasabbá válik. Ez történt a lila képpel is. Annyira megtelt tartalommal, hogy most dúzzad, feszíti szét a rámát a sok emberalak, madár, hullám, szikla, vulkán, meg delfin. (A postásnőnk, akit behívtam egy gyors kávéra, delfineket látott első ránézésre a lila tengerben…)
Minél többmindent látunk meg a képben, annál jobban megnő az értéke.
A Hinta című képet mikor betettem a blogba, senki nem méltatta figyelemre, egyéb témák kerültek napirendre. Betelt a szoba, nyitottam újat, a képet meg le akartam festeni.
De előbb beraktam próbaképpen újra egy más témához. Akkor viszont annyi megjegyzést kapott, hogy azóta a kedvencek közt szerepel. S feltétlenül elviszem kiállításokra is. Megtelt tehát tartalommal. Felébredt Csipkerózsika álmából. Élet költözött belé. Nektek (!) köszönhetően. Nektek köszönheti létét, kedves blogtársaim. Ha nem méltattátok volna másodszor sem figyelemre, már nem létezne. Már lefestettem volna
Mivel spontán festő vagyok, s nem a valóságot másolom, (annak megörökítésére ott a fényképezőgépem), hanem minden belülről jön, ezért minden megszületendő munka egy nagy kérdőjel: Életképes lesz-e, vagy sem?! Akár egy újszülött gyermek.
Mindez az absztrakt képekre vonatkozik. Mert azok nem dekorációk.
A virágok igen. Vajon igen?! Azok „csak” dekorációk volnának?
Lehet, de nem mindenki számára. Mert azok viszont bizonyos funkcióval rendelkeznek. Azoknak állítólag üzenethordozó szerepük van. De ez egy más téma.
Most az absztrakt képeimre kívántam koncentrálni, melyekben minél többmindent látunk, annál telítettebbé, tehát életképesebbé válnak.
A meglátásainkkal, a megjegyzésekkel életrekeltjük őket. Azt már nem tudnám megmondani, hogy miért. Vajon azért, mert meglátjuk benne az életet? Avagy mi lehelünk bele életet, amikor figyeljük? Vagy egyazon dologról van szó az ő esetükben?…
Köszönöm, hogy meghallgattatok és köszönöm absztrakt képeim nevében is a figyelmeteket és „életmentő” megjegyzéseiteket, képelemzéseiteket!!!
Neked meg köszönöm, Laci, hogy kiprovokáltad belőlem e gondolatokat s most papírra vetettem őket!!!
Az ételen, vizen, levegön, alváson, mozgáson (s még folytathatnám) kialakulhatnak olyan létszükségleteink is, melyekről előtte nem is gondoltuk volna, hogy azzá válnak (majdnem azt mondtam: fajulnak). Nekem olyan létszükségletté vált néhány éve a festés, mint az alkoholistának a pálinka, a drogosnak a heroin, a sportolónak a mozgás, a bébinek az anyatej.
Igaz, nélküle is meg tudnék élni. De nem érezném életemet szépnek és gazdagnak.
Most pedig játszodjunk újra együtt. Úgy, mint régen tettük.
Mit láttok a mellékelt képen?
Kérlek, ne olvassátok el mások megjegyzéseit. Fogalmazzátok meg előbb az általatok látottakat. Mert úgy lesz érdekes és változatos az összegyűlt anyag.
Kiváncsi vagyok mi kerekedik ki belőle.
Hozzászólások