Szerző: HP | jan 23, 2010
Benedek Elek: Bod
Mezőségen, Záh falu mellett, magas hegy tetején állott Záhkő vára. Egy Záh nevű nagyúr lakott ebben a várban, egyetlen fiával: Boddal.
A vár ura nagyon szeretett vadászni, nemkülönben a fia is, s amikor pitymallott, már kint voltak a rengeteg erdőben, velük nagy sereg jobbágy. Csak úgy zengett-zúgott az erdő a vadászok lármájától, a kopók csaholásától.
Egyszer azonban Bod elmaradott a vadászoktól, egyedül kalandozott az erdőben, s mikor a sok kalandozásban kifáradott, lefeküdt egy fa tövében, s elaludott szépen.
Aközben este lett. Záh haza akart menni, s csak akkor vette észre, hogy a fia eltűnt. Föllármázták az egész erdőt, kiabálták a nevét, de Bod aludott mélyen, nem ébredt föl. A vadászok nem mentek haza, keresték egész éjjel, tűvé tették az erdőnek minden zegét-zugát, keresték mindenütt, csak éppen annak a fának a tövében nem, ahol aludott.
Hajnalban, mikor derengeni kezdett az ég, fölnyitja szemét az ifjú, föl akar kelni, de erőtlenül hanyatlott vissza a földre, nagy, erős fájdalmat érzett az egész testében:
– Jaj, meghalok – sóhajtott fel az ifjú. – Csak egy csepp vizet ihatnám! Ez megváltaná az életemet.
Mintha Isten küldötte volna mellé, abban a pillanatban ért oda egy leány: korsó volt a kezében. Odatartotta a korsót a szájához, s mondta szelíden: – Igyál ebből, ettől meggyógyulsz.
Csak egy cseppet ivott Bod a vízből, s ím egyszerre megelevenedett!
Még csak akkor nézte meg a lányt: olyan szép volt, mint égen a ragyogó csillag.
– Ki vagy te? Mi vagy te? – kiáltott Bod -, hogy én eddig nem láttalak téged!Mondotta a leány: – Én az erdőpásztor leánya vagyok, az apám jobbágya a te apádnak. Nem csoda, hogy nem láttál, mert az apád megtiltotta, hogy nappal mutassam magamat. Most is megkéstem egy kicsit, mindjárt felsüt a nap, s jaj nekem, ha apád megtudja, hogy találkoztam veled.
Erre a szóra felugrott az ifjú, megfogta a leány kezét, s mondta neki: – Vezess a házatokba! Egy életem, egy halálom, akármit mond az apám,az enyém vagy ez órától fogvást, s az enyém is maradsz halálig!
Hiába húzódott a leány, vezetni kellett az ifjút, mentek a kicsi házba, s napok múltak, hetek múltak – nem mozdultak ki a házból.
Eközben az öreg Záhnak nem volt nyugodalma, összeparancsolta minden jobbágyát, több volt, mint fa az erdőben, s úgy kezdették keresni Bodot. De mindenütt keresték, csak ott nem, ahol volt.
– Most már gondolom, hol lehet az az átkozott fattyú – dörmögött magában az öreg Záh, – de jaj neki, ha ott találom!
Ment egyenesen az erdőpásztor házához, utána a jobbágyok. Buzogányával beütötte a ház ajtaját, s kiáltott szörnyű haraggal: – Jertek ki!
A fiú kijött bátran, egy csepp félelem sem látszott az arcán, kezén vezette a jobbágyleányt, s mondotta: Itt vagyok, édesapám!
– Ereszd el annak a lánynak a kezét! – kiáltott rá az öreg Záh.
Szólt a fiú: – Nem eresztem, édesapám, mert ez a lány az én jegyesem, s engedi, nem engedi, feleségül veszem!
– Inkább halj meg! – ordított az öreg. – Halj meg te is, te átkozott leány!
S szörnyű haragjában kardjával keresztülszúrta mind a kettőt.
Odakiáltott a jobbágyoknak: – Vegyétek föl, vigyétek haza!
Ráfektették a fiú holttestét leveles ágakra, s vitték a jobbágyok szótlanul. A leányt ott hagyták.
Az erdőszélen egy nagy tó volt, azon kellett keresztül vinni a holttestet a vár felé. Beletették egy csónakba, beleült az öreg Záh is.
Amint nézte egyetlen fiának holttestét, megeredt a könny a szeméből, aztán szörnyű átokra fakadott. Megátkozott eget, földet, Istent, embert. Átkozta magát, hogy miért tudta megölni egyetlen fiát!
Egyszerre csak nagyot dördült az ég, nagy szélvész, fekete felleg borult a tóra, hullott az istennyila: ég, föld megnyílt, s szörnyű recsegéssel, ropogással összedőlt Záh kővára: aztán felkavarodott a tó vize, felcsapott magasra, magasabbra a hegyeknél, s mikor elmúlt a fergeteg, híre-nyoma sem volt a csónaknak, lesüllyedt a tó fenekére.
Ott alussza örök álmát apa és fiú, ott lebeg a tó felett minden hajnalban, mikor dereng az ég, az erdőpásztor leánya. Azt mondják, minden éjjel leszáll a tó fenekére, ottan megcsókolja jegyesét, hajnalban meg keserves sírással fölszáll a tó színére, ott lebeg, míg Isten áldott napja fel nem ragyog. Akkor szépen eloszlik, s eltűnik a rengeteg erdőben.
(Természetesen Laci találta ezt a szép legendát a fenti képhez. Köszönet érte!)
Szerző: HP | jan 21, 2010
Otthonom a müterem
Wass Albert: Otthon
“Igen, valahogy így van: otthon az, ahova hazatérsz. Ahol valaki vár este. Ahol ismered a fal kopásait, a szőnyeg foltjait, a bútorok apró nyikorgásait. Ahol úgy fekszel le az ágyba, hogy nem csak alszol, hanem pihensz. Nem csak pihensz, hanem kipihened magad. Kipihened az életet, az embereket, mindent. Ahol otthon vagy, az az otthon.
Nem kell hozzá sok. Elég egy szoba. Ha tízen vagytok benne, az se baj. Ha mind a tízen egyek vagytok ebben, hogy haza tértek, amikor este hazatértek. Nem kell hozzá sok, csak egy szoba és egy érzés. Egy egészen egyszerű állati érzés: hogy ma itt élek. Van egy ágy, amiben alszom, egy szék, amire leülök, egy kályha, ami meleget ad. És hogy ebben a körülöttem lévő széles, nagy és furcsa világban ez a kis hely nem idegen és ma az enyém. Jól érzem magamat benne, ha kinézek az ablakon és kint esik az eső, vagy süvölt a szél. És hogy ha ide este bejövök, meglelem azokat, akik még hozzám tartoznak.
Ez az otthon.
http://www.youtube.com/watch?v=DtgpQiLTzGo&feature=fvsr
Szerző: HP | jan 19, 2010
Radnóton, a ház előtt, nyári napsütésben
Miu-miu szundikál a fa alatt a fűben.
Csend honol az udvaron, falevél se liben,
Alusznak a tyúkok is a rekkenő hőségben.
Lám, most két kis buksifej jön ki az udvarra,
Déli álomból ébredtek a hűvös szobában.
Ábel a kisebbik, alig van kétéves,
A nagyobbik Endre, huncut, nem kétséges!
Néznek jobbra-balra, csillog a kék szemük,
Kipihenték magukat, játszani van kedvük.
Egyszer csak megállnak. A nagy fa kőzelében
Miu-miut látják, elnyúlva a fűben.
Hamisak a kópék, settenkednek csendben,
Nesztelenül lépnek, pillájuk se rebben.
Megvagy, Miu-miu! – szólítják a macskát –,
Aztán hírtelen megfogják a farkát…
Ugrik szegény cirmos, álmából ébredve,
Mászik egyenesen fel a háztetőre!
Nyávog keservesen, felveri a csendet,
Felébreszt álmából minden alvó lelket.
Kacagnak a lurkók pajkos jókedvükben,
Miu-miu nyalakodik kémény tetejében.
M. Simon Katalin
Szerző: HP | jan 15, 2010
Színes virágcsokrok, apró virágfejecskékbe bújtatott, eltöprengő arcocskák. Afrikai majomkenyérfák, élénkszínű bohókás bohócocskák, és a misztikus Vörösbolygó szalagként lobogó útjai közt lakó fekete madárfák. Látod?
Nem, én nem látom! Nem láthatom!
Gyere közelebb!
Ó, igen, már érzem. Ujjaim lágyan simítják a finom erezeteket s a tört ívű barázdákat. Az ujjaimal én Téged látlak.
Nem látom szememmel sem a virágot, sem az arcocskákat, sem az afrikai majomkenyérfákat, a bohócocskákat, de még a madárfákat sem. De látom ujjaim tapintásával a Te lelkedet, amint közeledik felém, hozzámhajol s fülembe súgja végtelen szeretettel, hogy: Érints meg! (Touch me!) S amint lelked, mint leheletfinom fátyol elér hozzám, kezeim alatt az absztrakt formák életre kelnek, mintha egy különös gépezet finom motorja indulna el. A lelkedből küldött láthatatlan üzenetekből az én lelkem egy csodás világról fest képet nekem, hol virágok, fák, arcocskák és madarak tárulnak elém. Tudd meg: ha nem látlak, el kell hogy képzeljelek magamnak, mert különben senki maradsz a számomra.
Képzelet? Nós, akkor játsszunk tovább!
Jöjjetek látók, s ti is, kik önként vállalt vakság mögé rejtitek lelketek! Fejtsük meg együtt mi rejlik a színek titkos mélységeiben! A festészetben ezernyi érzés kering a színek és formák végeláthatatlan kavalkádjában.
Gyere! Utazz velem Fantáziaországba, hogy az én lelkemen keresztül, mint tiszta tükörben megláthasd önmagad!
Ildikó
Szerző: HP | jan 12, 2010
A Harangszóban találtam erre az érdekes anyagra:
Az elmúlt évben a közvélemény-kutatás szerint az USA három legcsodáltabb embere: Billy Graham evangélista, XVI. Benedek pápa és Obama elnök.
Az USA ma nevű Gallup intézeti felmérés szerint az első hat legnépszerűbb és egyúttal legcsodáltabb férfi között van Billy Graham baptista lelkész, evangélizátor, aki 1955 óta áll az első tíz amerikai toplistán hol előbb, hol kicsivel hátrébb, de belül az első tízen.
XVI. Benedek pápa talán valamivel, de alig mérhető többlettel vezet Graham előtt.
A harmadik helyet Obama elnök kapta meg, alig valamivel mögötte maradt le a korábbi elnök, G. W. Bush.
Női személyiségek közül a vezető helyekre került Hillary Clinton külügyminiszter-asszony, ő vezeti a nők népszerűségi top-listáját.
További népszerű személyek: Bill Clinton, Nelson Mandela korábbi dél-afrikai elnök, Obama felesége, a First Lady, majd a korábbi amerikai külügyminiszter-asszony, Condoleezza Rice, továbbá II. Erzsébet angol királynő, a korábbi angol miniszterelnök-asszony, Margaret Thatcher és a német kancellár-asszony, Angela Merkel.
(christianpost.usa – 2010-01-04 – ©dr.békefy lajos&dr.békefy-röhrig klaudia)
Szerző: HP | jan 8, 2010
Az egyedüllét, lehet önként vállalt, vagy olyan is, amelyet akaratod ellenére a sors mért ki rád. Az utóbbit felfoghatod úgy, mint egy átkot, vagy úgy is, mint egy új életformát, amely új kihívások elé állít. Lelked, ha elméd által vezérelve kijózanodik a rád szakadt egyedüllét okozta sokkból, mindjárt elindul megkeresni a kapaszkodókat, az új lehetőségeket, amelyek élhetővé teszik új életedet.
Munka, gyermekeid, unokáid, barátok, hobbik, már szinte elég is lenne ahhoz, hogy ha egyedül is élsz házadban, de ne légy magányos fizikai értelemben. Környezetünk, sőt saját világunk is számtalan példával bizonyíthatja, hogy családja körében is érezheti az ember lelkében a magány súlyát.
Gondolataink, ha kellő pozitív impulzust küldenek lelkünknek, akkor magányunkat olyan birodalommá alakíthatjuk, amelyben mi lehetünk saját magunk legjobb társasága és ezáltal magányunk gyümölcsözővé válik.
Számomra, az olvasás és az írás az a mentővár, amely kitárta kapuit magányom előtt, no és persze a világháló, amely számos közlési lehetőség mellett lehetőséget teremt a vírtuális ismerkedésre.
Sokan vagyunk a világon, akiket hajt „éhe a szépnek” és akik szomjazzuk a „emberi” szót. Nem azért, mert családunktól ezt nem kapjuk meg! Erről szó sincs! De létezik a magunk világa, amelyben csak mi vagyunk saját magunkkal.
Ez a világ különleges, nem látja senki, csak ha magad tárod ki a világ elé.
Ez a világ, a magányunk, melyet senki nem vehet el tőlünk és számomra ez a világ életem alkonyának legnagyobb kincse!
Csak magányomban kérdezhetem: ki is vagyok én tulajdonképpen?
Csak egy test, mely mint levél a szélben átrepül az életen, vagy lélek és szellem is alkotja énemet, s akkor már változik az önbecsülésem.
Bármilyen frusztráció ért az életben a könyvem vigaszt jelentett, kiragadott abból a világból, amelynek elviselése teher volt számomra, elfeledtette velem a bántást , amely lelkemet megsebezte.
Aztán jött az írás, amely beteljesítette gyermekkori vágyamat és az önkifejezés legfontosabb eszközévé vált számomra.
Magányomban tervezgethetek, álmodozhatok, nem állít meg senki, nem itélkezhetnek fölöttem. És mindazt, amiről álmodom leírhatom, saját magam és a mások gyönyörűségére. Álmodozhatok arról, hogy írásaim könyvként jelennek meg egy szép napon, amelyeket örökségül hagyok az utókornak.
Mindezt az én magányom birodalmában élem meg. Köszönöm a Gondviselésnek, hogy ilyen értékre lelhettem magányomban.
M. Simon Katalin
Hozzászólások